A fiatalok egyre később köteleződnek el, és sokan egyáltalán nem is kötnek házasságot. A makrotársadalmi folyamatok mellett mindez nagyrészt annak köszönhető, hogy a fiatalok számára gyakran negatív minta a szülők rossz házassága vagy válása. Emellett hiányosak a kapcsolatteremtési és konfliktuskezelési készségeik, illetve bizonytalanok önmagukban. A házasság ellen szóló, sokat hallott mondatok dacára, mégis mi értelme van az elköteleződésnek? Erre a kérdésre mindenkinek van válasza, de most nem a válaszokat vesszük sorra, hanem a kifogásokat.

„Még nem állunk készen rá”

Akik ezt mondják, azok nem a házasságot utasítják el, hanem annak időpontját tolják egyre későbbre. A halogatás háttere az a félelem, hogy esetleg rossz döntést hoznak. Ennek egyik formája, amikor egy pár hosszú, sokéves ismeretség után sem képes továbblépni, nem tudnak elköteleződni, hanem valamilyen külső-belső bizonyosságra várnak. A kapcsolat ilyenkor megreked és gyakran szakítás a vége, hiszen az emberi kapcsolatok dinamikája is a fejlődésre és egyensúlyra törekszik. Nem lehet a végtelenségig fenntartani egy bizonytalan helyzetet, ahol minden megvan, csak a döntés hiányzik.

A halogatásnak egy másik formája lehet az élettársi kapcsolat is, amelynek során két ember „kipróbálja” egymást, ami logikus érvelésnek tűnik. Ám az ilyen elköteleződés nélküli együttélés előbb-utóbb azt jelenti mind a pár, mind a környezet számára, hogy összetartoznak – anélkül, hogy ezt tudatosan eldöntötték volna. Tehát a „próbaidőszak”-ból nagyon könnyen belecsúsznak egy közös, döntés nélküli instabil élettársi viszonyba.A személyiség erőforrásait és boldogulását kutató pozitív pszichológia – ahogyan II. János Pál pápa is – azt hangsúlyozza:

A házasságkötés nem azt jelenti, hogy a jegyespár szerelme végérvényesen érett és lezárt folyamat, amelyet pusztán „konzerválnak” az esküvővel, amikor hűséget fogadnak egymásnak.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a pár készen áll az elköteleződésre, össze akarják kötni az életüket és vállalják egymást jóban-rosszban, tehát képesek és akarnak tovább fejlődni a kapcsolatban.

„Nem tudhatom, hogy mindig szeretni fogom-e”

Ha a szerelem tényleg csak egy erős érzés lenne, ami valahogyan kívülről ránk szállt és amely fölött egyáltalán nincs hatalmunk, hogyan ígérhetnénk meg bárkinek is, hogy örökké szeretni fogjuk?

A szeretet képesség és viszonyulás, amely erőfeszítést, akaratot, tetteket és kitartást is igényel.

Ez a hozzáállás azonban rendkívül háttérbe szorul mostani, fogyasztásra összpontosító kultúránkban. Egyrészt kényelmességre sarkall, amelyben passzívan elfogadunk érzéseket és megfellebbezhetetlen külső valóságnak tekintjük őket, másrészt kialakítja bennünk azt a szemléletet, hogy a személyeket a tárgyakhoz hasonlóan megszerezzük, aztán ha már nem szolgálja a céljainkat vagy kényelmetlen, „elromlott”, akkor kidobjuk, lecseréljük újabbra.

Egy valódi kapcsolatban azonban a másik személy nem eszköz, aki céljaim elérésére szolgál, hanem társ az életúton  Amíg nem az, csak használom és kihasználom. Egy valódi kapcsolat és abban az elköteleződés annak kimondása, hogy a másiknak nem egyes tulajdonságait szeretem, hanem őt magát, személyesen és egészen. Egész lényéhez viszonyulok, a hibái ellenére: s ez nem egyfajta tökéletességbe vetett illúzió, sokkal inkább tisztánlátás és elfogadás.

A házasság mint fejlődés

A fentiek után legfontosabb annak a felismerése, hogy az esküvő egy közös út eleje és nem a vége: a pár kimondja, hogy „mostantól együtt szeretnénk fejlődni és egyre jobban alkalmazkodni egymáshoz”. A hatékony alkalmazkodás azonban nem önfeladást, önmegtagadást jelent, hanem egymással és a környezettel való egyensúlyt, amikor összhangba tudjuk hozni a külső, például családi, munkahelyi elvárásokat belső szükségleteinkkel, vágyainkkal és képességeinkkel. Ebben a folyamatban egyre részletesebben és kifinomultabban ismerjük meg önmagunkat, a férjünket/feleségünket és kettőnket mint párt. Az esküvő és a mézeshetek egyensúlyi állapotát szükségképpen az összecsiszolódás feszültségei követik. Elindul a család életciklusa: a fiatal házas „fészekrakó” időszak után a várandósság és a kisgyermekes család, az iskoláskorú és serdülő gyermeket nevelő időszak jön, majd lassan kirepülnek a gyerekek és „üres lesz a fészek”.

Mindegyik állomás olyan fejlődési feladatot jelent, amely szükségképpen feszültséggel, egyensúlyvesztéssel jár.

A családpszichológia ezt fordulópontnak (görögül krízis) tekinti, amelyet a házaspár és a családtagok jól és rosszul is megoldhatnak. Ilyenkor a cél, hogy ne az előző, korábbi egyensúlyba próbáljunk visszakerülni (például a gyerekek születése után ne akarjunk úgy élni és annyit dolgozni, mintha nem lenne gyermekünk; a kamasztól ne várjunk ugyanolyan szófogadást, mint az óvodástól), hanem egy magasabb szinten rendezzük újra az egységet. Az egyensúly és a változás folyamatos mozgása és egyre magasabb szintű megoldása tulajdonképpen maga a fejlődés, mind egyéni, mind párkapcsolati és családi szinten.

Mindez nem lehetséges elköteleződés nélkül, hiszen ez adja a keretet és a kötődés biztonságát. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon fejlődhessen, szükség van elköteleződésre és döntésre.

Sok megromlott házasságban elég lenne pusztán arra felhívni a figyelmet, hogy egy kapcsolatban szükségszerűen kialakulnak nézetkülönbségek és feszültségek, mivel nem vagyunk egyformák.

Ezektől a konfliktusoktól azonban nem kell megijedni, ezek csak azt mutatják, hogy különbözünk, de nem azt, hogy rosszul választottunk párt és el kellene válni. Elkötelezettség a viták és krízisek pozitív megoldása iránt nemcsak a párkapcsolatot teszi stabilabbá, hanem a kötődés biztonsága kisugárzik az élet más területeire is, és teherbíróvá teszi a személyiséget az élet kihívásaival szemben….

Hajlamosak vagyunk 50-en túl eltemetni magunk, siránkozunk, hogy nekünk már úgyis mindegy, mert az életünk felén túl vagyunk. Pedig 50-en túl kezdődhet az igazán szép élet!

 Ilyenkor már sok mindent elértünk, kiegyensúlyozottabbak, és harmonikusabbak vagyunk. 

50 éves korára lesz valaki elég tapasztalt, érett, és harmonikus. Semmi köze nincs ahhoz, hogy hogy volt ez a szüleink idejében, most teljesen más világot élünk. Nem aszerint kell élni az életet, hogy mi volt régebben, akkor bizony “illett” megöregedni 50 év felett. A mostani 50 évesek még nagyrészt fiatalosak, a nyugdíj után kezd élni igazán valaki. Ilyenkor még be lehet iratkozni egy tanfolyamra, lehet menni kirándulni, de nyelveket is lehet tanulni.

Ne vesztegessük az időt siránkozással, használjuk ki az időt, figyeljünk oda egészségünkre, táplálkozzunk egészségesen, végezzünk könnyű fizikai aktivitást, találkozzunk barátainkkal, családtagjainkkal, nevessünk sokat, kiránduljunk.

 Érthető, hogy nem tapsolunk állva őszülő szépségünknek, sűrűsödő egészségügyi zavarainknak és annak, hogy rendszeresen lebácsiznak az utcán, de azért rengeteg dolognak örülhetünk, és megannyi mindenre lehetünk büszkék még így is.

Miután gyerekeink kirepülnek a fészekből és megkezdik saját életüket, mi végre újra elegendő mennyiségű énidővel leszünk gazdagabbak. Bátran hódolhatunk rég feledésbe merült hobbijainknak, de új érdeklődési köröket is felszedhetünk. Társasági életünk is újra virágozni kezdhet, ha elég nyitottak vagyunk.

Hosszú idő után először újra fiatalnak érezzük magunkat. Akárcsak huszonévesen, most is abba vághatunk bele, amibe csak szeretnénk. Bizony, az 50 az újrakezdések éve. Bátran beülhetünk az iskolapadba és módosíthatjuk a karrierpályánkat. Ha eddig esetleg boldogtalan párkapcsolatban éltünk, most érett fejjel kiszállhatunk belőle és újra kezdhetjük. Mert koránt sincs késő semmihez!

50 fölött már ismerjük, kik vagyunk, már nem próbáljuk és nem is tudjuk becsapni önmagunkat. Ennek köszönhetően végre azt csinálhatjuk, ami jólesik. Tudjuk, mire vágyunk, mi tenne minket boldoggá. Javarészt eszerint is cselekszünk, hiszen eszünk ágában sincs elpazarolni életünk második felét. Az első fél a gyerekekért hozott áldozatainkról szólt, ez a fél viszont végre rólunk.

Mivel 50 fölött már nem ámítjuk magunkat és nem pazaroljuk a drága időnket, így azokat a barátságokat sem ápoljuk már, amelyek nem építő jellegűek. Az energiavámpíroknak, a passzív agresszoroknak és az állandó panaszkodóknak már búcsút intettünk, így végre azokra az emberi kapcsolatainkra koncentrálhatunk, amelyek igazán értékesek.

50 fölött már igazán tudunk szeretni. Pontosan tudjuk, mi a különbség a rózsaszín ködös szerelem és az őszinte, tisztelettudó szeretet között, és előszeretettel ki is mutatjuk azt. Barátainkért, családunkért és párunkért egyaránt odaadással rajongunk, őszintén adunk szeretetünkből, hiszen tudjuk, az emberi kapcsolatainknál fontosabb nincsen.

Merjünk nagyot váltani, ha nem érezzük jól magunk abban az élethelyzetben, amiben éppen vagyunk, ha nem tetszik a munkahelyünk, ha a tömbház helyett egy kis kertes házra vágyunk. Élvezzük az életet 50-en túl is!

Egy kedves ismerősömet kértem meg, hogy ezúttal ő írjon posztot a 40 év feletti nőkről. Íme:

„Egy nő 40 felett sosem fog felkelteni az éjszaka közepén, csak hogy megkérdezhesse, mire gondolsz, mert éppen nem tud aludni. Ami azt illeti, nem érdekli, mit gondolsz.

Ha nem érdekli a focimeccs, amit éppen nézel, akkor nem ül le melléd nyavajogni, hogy te se tudjál szórakozni. Csinál helyette valami mást, amit élvez, és általában ez érdekesebb, mint amit te csinálsz.

A 40 feletti nők méltóságteljesek. Ritkán állnak le veled ordítva veszekedni a tömeg közepén, vagy mondjuk egy étteremben. Persze, ha megérdemled, és valamit csináltál, akkor durvábbat fogsz kapni, mint egy veszekedés, amikor eljön a pillanat.

Viszont másrészről, a 40 feletti nők nem szűkölködnek a dicsérettel és támogatással, amikor rászorulsz. Néha meg sem érdemled. De tudják, hogy milyen keményen dolgozni valamiért, és nem kapni érte megbecsülést. Arról nem is beszélve, hogy kifejlődik bennük egy érzék, ami miatt mindent tudnak, amit gondolsz… Felesleges sumákolással próbálkozni, ha rossz fát tettél a tűzre, úgy is tudják, ahogy azt is, amikor támogatásra van szükséged, vagy noszogatásra.

Az első ráncok után, a 40-es nők szebbek, mint fiatalabb társaik. Méltóságteljesek és sugárzóak, mert egyenesek és őszinték. Ha bunkó vagy, egyszerűen közlik veled, hogy az vagy. Ha hülyén viselkedsz, azt is. Nem sokat kell azon töprengened, hogy hányadán is álltok éppen.

Sok oka van, amiért a 40 feletti nőket érdemes tisztelni és szeretni. Sajnos sokszor ez fordítva már nem igaz. Csoda, hogy manapság már annyi nő házasság ellenes?

Szóval férfitársaim nevében is emelem a kalapom minden nő előtt, főleg azok előtt, akik mögött már van legalább 40 év tapasztalat és küzdelem. Az én szememben ők az igazi nők!"

A természetes vörös hajú nőkről a legtöbb embernek a tüzes mentalitás, a dögös külső és a lobbanékony személyiség jut eszébe - aki pedig vörösre festi a haját, arról feltételezik, hogy ezt szeretné sugallni a külvilág felé.

Ez a benyomás valószínűleg abból adódik, hogy a vörös a tűz színe, és van is alapja az ilyen vélekedésnek: ehhez a színhez általában temperamentumos, szenvedélyes természet társul. Éppen emiatt imádják a vörös hajú nőket a pasik.

Mellette nem lehet unatkozni, mindig magas fordulatszámon pörög, ám emellett könnyen dühbe jön, szinte azonnal csattan, viszont nem haragtartó. A természete leginkább egy mindent elsöprő tornádóhoz hasonlítható.

Egy kevésbé hízelgő sztereotípia szerint a vörös hajú lányok igazi boszik. Bár a hajszín tulajdonosai valóban nagyon kitartóak, akik nem ismernek akadályt, ha el akarják érni a céljukat, ettől még nincs közük a mágiához és a boszorkánysághoz. Ez a hiedelem abból is adódhat, hogy a vörös haj nem olyan gyakori, mint a barna vagy a szőke, és régen egy kissé különcnek tartották a viselőiket.

A vörös hajúakról gyakran azt gondolják, hogy különösen érzékenyek és törékenyek, főleg akkor, ha ehhez a hajszínhez világos bőr is társul. Ez nem feltétlenül igaz, hiszen a legtöbb vörös nő nagyon is erős, önálló személyiség, aki kiáll a saját érdekeiért. Persze számukra is fontosak az érzelmek, de ettől még nem jelenthető ki, hogy a vörös hajúak nebáncsvirágok lennének.

Igazi, egyedi személyiségek, akiket csak imádni lehet….

Olyan emberekkel szeretünk együtt dolgozni, akik szívesen segítenek, ha szükségünk van rá, illetve mindent megtesznek azért, hogy a lehető legjobb eredményt érje el a csapat.

Egy igazi csapattárs nemcsak magára gondol, hanem a kollégái érdekeit is mindig szem előtt tartja. Segíti a többiek munkáját, biztos hátteret jelent mindenki számára. Ez a hozzáállás természetesen nem jelenik meg a statisztikában, hiszen nem egy mérhető adat, mégis olyan ereje van, ami növeli a közösség teljesítményét.

Az arrogáns kollégák azt hiszik, hogy mindent tudnak, az alázatos emberek viszont mindig mindenből tanulnak: ha kell, kérdeznek vagy segítséget kérnek. Bármilyen munkát rájuk lehet bízni, mert semmit sem tekintenek alantas feladatnak. Emellett mindig megosztják a többiekkel az információkat, ugyanis ösztönösen tudják, hogy egyedül nem nyerhetnek.

Az optimista emberek mindig több dolgot próbálnak ki, mint a pesszimisták. Ők azok, akik pozitív gondolkodásuknak köszönhetően vállalják a kockázatot, és arra összpontosítanak, amit éppen csinálnak. Általában rendkívül tettrekészek, s emiatt nem tudnak várni, azonnal cselekedniük kell, lelkesedésük pedig átragad tár­saikra is. Minden feladatot kihívásként élnek meg, úgy érzik, ​rájuk vár a nagy felfedezés.

Egy dinamikusan fejlődő cégnél a dolgok folyamatosan változnak, amihez alkalmazkodni kell. Egy jó kolléga lelkesen reagál az új körülményekre, és izgatottan várja a kihívásokat. Emellett képes arra, hogy azonnal ráhangolódjon az aktuális feladatokra.

Azok a kollégák, akik megosztják a többiekkel a tudásukat, a legjobb csapatépítő tanárok. Egy tanító szívesen ad olyan tanácsokat, amelyekkel a töb­biek azonnal megoldhatják a feladataikat, így sokkal gyorsabban végezhetnek a munkájukkal. A végeredménnyel pedig mindenki maximálisan elégedett lehet.

Olyan munkahelyen, ahol szoros együttműködésre van szükség, elkerülhetetlenek a konfliktusok. Ahhoz, hogy gördülékenyen folytatódjon a munka, ezeket a kellemetlen helyzeteket gyorsan és hatékonyan kell kezelni. Ilyenkor a kompromisszum a legjobb választás: közösen kell kitalálni egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel. Ezáltal úgy születik meg a végeredmény, hogy nem lesz győztes és vesztes fél.

Egy biztos: a jó kollega megfizethetetlen.

A barna hajú nők általában már ránézésre is erőt és magabiztosságot, ugyanakkor gyengédséget sugároznak magukból.

Sokan automatikusan értelmet és észt párosítanak ehhez a hajszínhez, nem is alaptalanul: a barnák között rengeteg az éles elméjű nő. A legtöbb kutató, tudós, orvos, írónő barna hajú, de egy barna hajú rendőrnő is nagyon vonzó tud lenni.

Bár a maguk lábán is remekül megállnak, és önállóan is boldogulnak, mégis nagy a szeretetigényük, és boldogok, ha van mellettük valaki. Általában ők töltik be a gondoskodó fél szerepét emberi kapcsolataikban, és gyakran terelgetik a szeretteiket.

Pontosan emiatt azonban néha hajlamosak átesni a ló másik oldalára, és túlságosan irányítani, befolyásolni akarnak. Sokszor elfelejtik, hogy a kéretlen tanács teher is lehet.

Gondoskodásukból fakadóan a barnák remek barátok, akikhez bármikor fordulhat az ember, ha segítségre, biztatásra, tanácsra vagy csak néhány jó szóra van szüksége. Mivel bizalmat árasztanak, a barna nők közelsége gyakran nyugtatólag hathat másokra.

Nyitott szemmel járnak a világban, jó meglátásaik vannak, valamint szeretik fejleszteni a tudásukat. Sok barna nő maximalista, ami a helyzettől függően hol pozitív, hol negatív tulajdonságként csapódik le.

A barna hajú nőket nem könnyű kihozni a sodrukból, árad belőlük a nyugalom, de ha egyszer mégis megtörténik, valósággal robbannak. Általában érettebbek a koruknál - főleg a fiatal éveikben -, és bár jó a humoruk, kellő komolysággal kezelik az élet dolgait. 

Egy a lényeg: mindegyik hajszín gyönyörű, és mindegyik Nő, csodálatos teremtmény, csak kell egy férfi aki, kihozza belőle.

A plátói szerelem, vagy a meglévő kapcsolat hiányairól szól, vagy arról, hogy szeretne szerelmes lenni az illető, aki általában hamar felismeri, hogy ez az érzés nem beteljesíthető, és nem elégszik meg ezzel a kamaszos érzéssel.

Baj akkor van, amikor a viszonzatlan szerelem akadályozza az életvezetést. Ez akkor fordulhat elő, amikor egy elérhetetlennek vélt emberre vetül egy idealizált kép, miközben az illető kevesebbnek érzi magát a «szeretett» személynél és nem képes tenni azért, hogy ez a helyzet kimozduljon ebből a bemerevedett állapotból.”

A viszonzatlanságban benne van a kapcsolat nélküliség, a kapcsolattalanság. 

Ha valaki már felnőttként sorozatosan belesodródik ezekbe a helyzetekbe, és ebbe az érzésbe, az valamiféle elakadást tükröz. Ezt az elakadást az érintett úgy oldja fel magában, hogy egy olyan fantáziavilágot alakít ki, amelyben egy elérhetetlen személy iránt táplál érzelmeket. Így nem alakul ki a vágyott szerelmi kapcsolat, ami szenvedést okoz.

Ilyenkor az illúzió szebb, mint a valóság. Aki így szeret, az tulajdonképpen a viszonzatlan szerelem érzésébe szerelmesedik bele. A képlet csak látszólag egyszerű. „Menj oda, beszélj vele!” – biztatják az érintettet a jóakarók. Csakhogy ezzel a reménytelenül szerelmes ember a plátói szerelem elvesztését és a kapcsolati sérülést kockáztatja.

A plátói szerelem csapdájába gyakran belegabalyodó emberek temperamentumukat tekintve általában félénkek, óvatosak, hajlamosak az álmodozásra és arra, hogy nagy ívben elkerüljék a kudarcgyanús helyzeteket – mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne kelljen kapcsolatot felvenni, sérülni. Az imádott személy viselkedéséből, apró jelekből messzemenő következtetéseket vonnak le, fantáziavilágot táplálnak.

Arra is van példa, hogy valaki egy valódi kapcsolatban megy keresztül a viszonzatlan szerelem viszontagságain: bár kapcsolatban él, valójában nem tudja azt megélni, elkerüli a partnerével való kapcsolatot, miközben vágyait egy szerelmét nem viszonzó személyre vetíti. Mindkét helyzetben kapcsolatot kerül az illető, miközben igényei csak részben elégülnek ki, így egyik kapcsolatban sem tud funkcionálni. Gyakori, hogy fejben versenyezteti partnerét és a másik személyt, akibe viszonzatlanul szerelmes. Néha ez nem is titok, így komoly gondokat okozhat az alapkapcsolatban az idealizált másik és a rivalizációs helyzet. Érzelmileg bizonytalan emberek számára – mivel nem hiszik el, hogy szerethetőek – ez a „lehetséges másik” egyfajta illuzórikus „kiskapu”. Legyen hova kilépni, ha nem jön össze a meglévő kapcsolat.

„Olyan, mint ha elfordulna tőled, az, akit nagyon szeretsz. Próbálod megnyerni a szerelmét, de falba űtközöl, melyről lepattansz, újra és újra. Van, aki fel tudja dolgozni ezeket a kudarcokat, van, akit hosszú időn keresztül emészt, a kudarc keserű íze, az imádott fél elutasítása miatt.” ML.

Többféle tudattalan oka lehet annak, amikor valaki sorozatosan viszonzatlan szerelmi helyzeteket alakít ki. Ráadásul az érintettek sokszor nem is érzik a kapcsolat hiányát ebben a saját ízlésük szerint berendezett álomvilágban.

Annak érdekében, hogy valaki ne csak viszonzatlan szerelmeket éljen át egész életében, tudatosan meg kell értenie, fel kell ismernie, hogy miért választja mindig ezeket a távolról sóvárgós helyzeteket – lényeges, hogy az illető megértse a viszonzatlan szerelem funkcióját az életében. Ehhez egyrészt szükséges átalakítani a szeretetről kialakult fogalmakat, például azt, hogy mit jelent számunkra «kapcsolatban lenni», «szeretve lenni»” –

A siker esélye fel sem merül, mivel az illető azt tanulta, „ő nem kell a másiknak/a másik túl jó, vagy nem méltó”. Éppen ezért – ahogy arra már utaltam – a „szeretve lenni” fogalmának és a „szeretetre méltóság”, valamint az önbizalomról alkotott elképzelések elmélyítése, a másokba vetett bizalom megerősítése szükséges ahhoz, hogy átalakuljon ez a minta, tudatosabban építsen kapcsolatot az illető és jobban megértse saját viszonyulásait.

Ha ezáltal megtanul az illető különbséget tenni fantáziavilág, felületes kapcsolat, barátság és vonzalom között, tehát megtanulja felismerni és helyesen értelmezni az emberi viszonyokat, akkor nagy valószínűséggel közelebb kerülhet egy valós kapcsolat kialakításának a lehetőségéhez.

Azonban, ha már beleestünk ebbe a csapdába, érdemes erre egy lépcsőfokként, vagy lehetőségként tekinteni. Olyan lehetőségként, amely, miután tudatosodott bennünk ez a hiábavalóság, közelebb vihet minket a valódi és kölcsönös szerelem, és ezzel együtt egy hús-vér kapcsolat örömeihez.

Jó hír, hogy az ölelés nyújtotta gyógyító hatások nemcsak akkor állnak rendelkezésünkre, amikor a párunkat, egy családtagot vagy egy gyermeket ölelünk meg, hanem akkor is, ha egy állatot simogatunk, vagy akár tánc közben simulunk hozzá egy másik emberhez. 

Mik is pontosan ezek a gyógyító hatások?

- Az ölelés serkenti az oxitocin termelést

Az oxitocint az egyik boldogsághormonként tartják számon: ez az az anyag, amely például szülés közben is felszabadul, elhalványítva az átélt fájdalmakat, és felszabadítva az új élet adása feletti örömérzetet. Egy olyan neurotranszmitterről van szó, amely a limbikus rendszerrel, az agy érzelmi központjával áll kapcsolatban, és elősegíti a megelégedettség érzését, valamint csökkenti a szorongást és a stresszt. Ha legalább 20 másodpercig ölelünk valakit, az agyunk oxitocint küld a szervezetünkbe, amely lecsökkenti a stressz-hormonként is ismert kortizolszintet is.

- Csökkenti a szívbetegségek kockázatát

Nem csak a meditáció, de az oxitocin is fontos a szívbetegségek kockázatának enyhítésében, hiszen csökkenti a vérnyomást. 

- Az ölelés erősíti az immunrendszert

Az ölelés gyengéd nyomást fejt ki a szegycsontra. Ez stimulálja a csecsemőmirigyet, amelyet az immunrendszerünk bölcsőjeként tartanak számon. 

- Az ölelés csökkenti a stresszt

A kortizolt nem véletlenül hívják stressz-hormonnak: lelassítja a test gyógyító folyamatait, és bekapcsolja az agyban az úgynevezett „harcolj vagy menekülj” funkciót. Ha ez az állapot tartósan fennáll, az számos egészségügyi problémához vezethet. Azáltal, hogy a hosszabban tartó ölelés hatására a testünk oxitocint termel, lecsökken a kortizolszint, ellazulunk, és nyugodtabbak leszünk.

- Az ölelés segít depresszió esetén is

Az alacsony dopaminszint szerepet játszik a neurodegeneratív betegségek, például a Parkinson-kór, valamint a hangulati betegségek, például a depresszió kialakulásában. A dopamin felelős a „jól érzem magam” érzésért, és a szexuális örömmel is kapcsolatba hozzák. A dopamintermelést célozza számos stimuláló szer, például a metamfetamin vagy a kokain. Nekünk nem kell ennyire drasztikus eszközökhöz folyamodnunk egy kis dopaminért: egy elmélyült ölelés ugyanúgy serkenti ennek az örömhormonnak a termelődését!

- Az ölelés kiegyensúlyozza az idegrendszert

A bőr a testünk legnagyobb szerve. Ezen keresztül érintkezünk a külvilággal, innen kapja agyunk az egyik legtöbb feldolgozandó információt. Bőrünk apró, tojás alakú, úgynevezett Pacini testecskéknek nevezett nyomásérzékelő központok hálózatával van ellátva. Ezek érzékelik az érintést, és továbbítják az információt az agy felé. Az ölelés adása és kapása galvanikus bőrreakciót vált ki, amely megváltoztatja a bőr vezetőképességét. A bőr nedvessége és elektromossága az idegrendszer kiegyensúlyozottabb állapotának egyik jele.

- Az ölelés serkenti a szerotonin termelést is

Az ölelés valójában mindhárom boldogsághormon – a dopamin, az oxitocin és a szerotonin – termelését serkenti. A szerotonin alacsony szintje kapcsolatba hozható a túlsúllyal, a depresszióval és az alvásproblémákkal. Ma a piacon számos antidepresszáns a szerotoninszintet emeli – pedig van egy ennél jóval egyszerűbb és egészségesebb mód is ugyanezen hatás elérésére: az ölelés!

- Az ölelés öregedés gátló hatású

Mégpedig ezt is az oxitocin révén. Ahogy öregszünk, csökken a hormontermelésünk, és ez az izomtömeg egy részének elvesztését eredményezi. Valójában minden egyes eltelt évtizedben izomtömegünk 5 százalékát veszítjük el. Tehát az oxitocin nagyon fontos az izmos és ruganyos test fenntartása érdekében.

- Az ölelés csökkenti a fizikai fájdalmat

Nem csoda, hogy elterjedtek az apás szülések mindenhol a világon. Partnerek esetén tehát az empátia, a fizikai kontaktus jelentősen csillapíthatja a fizikai fájdalomérzetet.

Eleged van az eddigi életedbõl, és szeretnél valami újat? Hidd el, soha nem késõ! Ezzel az öt lépéssel bármikor új életet kezdhetsz. Egy a titka; merj belevágni!

Ess szét - és aztán rakd össze magad!

Az életközepi válság arról szól, hogy egyszerűen képtelen vagy már az lenni, aki eddig voltál: nyugdíjaznak, elveszted az állásod, vagy egészségügyi problémák jelzik, hogy nem mehet minden úgy tovább, ahogy eddig. Nyugodtan add át magad a válságnak, ne ragaszkodj az idejétmúlt sémákhoz. A gödör aljáról elindulhatsz felfelé, és újjáépítheted az életedet.

Mindegy, hogy mit, de csinálj valamit!

Sok tanácsadó azt ajánlja, találd meg, amit szenvedéllyel vagy képes művelni. De mi van, ha nem érzel magadban szenvedélyt? Egyszerűen keress valamit, amit szívesen csinálsz, próbáld ki, és ha jól érzed magad tőle, ismételd. Ha végképp nincs ötleted, foglalkozz az egészségeddel, vagyis alakíts ki új, egészséges étrendet, és kezdj sportolni.

Nézd meg, mitől félsz!

Az életközepi változások gyakran hozzák ki az emberből azon a területen a legjobbat, amelyiktől korábban félt. Nézd meg, mitől félsz, és vess arra is egy pillantást, nem lenne-e mégis kedved kipróbálni.

Nézz a múltba!

Sokan fedezik fel újra középkorúan, vagy annál is idősebben azokat a dolgokat, amelyek gyerekként vagy kamaszkorukban érdekelték őket, de amelyeket praktikusabb, biztos keresetet ígérő dolgokra cseréltek. Neked is bujkál ilyesmi a múltadban?

Gondolkodj hosszú távon!

Már csak azért se hidd, hogy öreg vagy, mert a várható élettartam folyamatosan növekszik. Az ötvenes éveidben akár még 30 éved is lehet sikeresnek lenni az új karrieredben.

Merni kell belevágni az újba, mert nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha……?

Mindenkinek vannak álmai, főleg gyerekkorában. Akkor még csak egy kisautó, egy roller..stb.

Később, mikor már felnővünk, szintén megmarad az autó, de társul hozzá egy ház, egy család, egy olyan élet, amit elképzelünk magunknak. Ahogy koncentrálunk a cél elérésére jönnek az akadályok, melyeket leküzdeni nem mindenkinek sikerül, és itt sokan feladják.

Ekkor lesz a legtöbb embernek a mottója: „Az álmok nem válnak valóra”

Bizony életünkben – hol néha, hol gyakran – előfordul, hogy a vágyaink, álmaink nem valósulnak meg, vagy nem úgy, ahogy elképzeltük. A csalódás keserű lehet.

Ennek ellenére, én vallom, hogy igenis valóra válnak, ha nem is elsőre, de talán egy kis változtatással, vagy egy másik úton haladva, valóra válhatnak.

Ilyenkor érdemes egy kis önvizsgálatot tartani.

Szánjunk ilyenkor egy kis énidőt önmagunkra – ez nemcsak önismeretünk fejlesztésében segíthet, hanem az önvigasztalásban is. Fontos, hogy tűpontosan ismerjük magunkat, mert csak akkor tudunk átlendülni ezeken a problémákon.

Vonuljunk vissza egy csendes helyre, és tegyük fel önmagunknak az alábbi  kérdéseket!

Mit nyert volna azzal, ha teljesül a vágya?

Hogyan tudja ezt a célt, nyereséget más úton is elérni?

Mit nyer azzal, hogy nem teljesült a vágya?

Milyen konstruktív, építő érzelmeket szeretne birtokolni a destruktív, romboló érzelmek helyett?

Milyen új vágy segít a meghiúsult vágy, álom kompenzálásában?

Ha a fenti kérdésekre őszintén válaszolunk, akkor megleljük az utat, hogy valóra tudjuk váltani az álmainkat.

A lényeg, hogy ne adjuk fel!