Van a nőknek egy kicsiny csoportja. Itt élnek köztünk. Arról lehet felismerni őket, hogy általában jól néznek ki. Csinosak, fiatalabbnak látszanak a koruknál.

Ők azok, akikkel ha találkozol általában mosolyognak, ha panaszkodunk nekik, meghallgatnak és megpróbálnak segíteni egy tanáccsal. Ha dicsekszünk nekik, akkor velünk örülnek. Észreveszik, ha valami gondunk van, kedvesen rákérdeznek, és segítenek, ha kell. Vagy csak megdicsérnek minden ok nélkül, holott tudják jól, hogy mi a hátuk mögött kibeszéljük őket. Ha jól néz ki, irigykedünk rá, ha kevésbé, akkor meg elégedettek vagyunk.  

Ha pedig ők mesélnek nekünk a gondjaikról, pillanatnyi nehéz élethelyzetükről, akkor csak legyintünk, hogy nekünk is volt ilyen. Ha az álmaikat/terveiket osztják meg velünk, akkor csendesen kinevetjük őket.  

Aztán egyszer csak nem látjuk őket napokig, hetekig, és mikor újra feltűnnek, akkor még jobban néznek ki, mint előtte. Boldognak látszanak, fiatalnak, elégedettnek. De most van egy különbség. Nem beszélnek velünk, nem állnak le csevegni, nem kérdeznek rá semmire. Csak elmennek mellettünk egy köszönéssel, egy mosoly kíséretében. Ha pedig szólunk nekik, akkor csak sietnek tovább.

Ilyenkor nem gondolunk bele, hogy a múltkor nem vettük őket komolyan, pedig lehet, hogy mostanra olyan dolgokra tettek szert, amikről mi még álmodni sem merünk. Máskor így szóljuk le őket, vagy súgjunk össze a hátuk mögött.