Véleményem szerint a reménytelen szerelem, kétélű fegyver.

Az egyik éle, hogy nem érhetjük el a szeretett embert, ez bánt bennünket

A másik éle, hogy a féltékenység, az irigység felemészti mindenünket.

A reménytelen szerelem szívás? Egyértelműen az! De ez csak később derül ki. Amikor már rájövünk, hogy mennyit emésztettük magunkat miatta, mennyit futottunk az után a szekér után, aki nem vett fel. Hahó, nem kapcsolták fel a villanyt.

Egyszer csak jön egy kattanás, és bumm! Máris tetszik, akit látsz. Minél többet meg akarsz tudni róla, egyre szebbnek látod, egyre jobbnak tűnik a jövő vele. Elképzeled, hogyan öleled, hogyan élitek ezután az életeteket, minden tetszik rajta…stb.

Azt mondják a reménytelen szerelmek a legszebbek, de utólag rájövünk, hogy ez nem így van.

A hátrányok közé tartozik, hogy nem tudunk nagyon másra gondolni, ez valamelyest lekorlátozza a gondolkodásunkat. Hajlamosak vagyunk az elábrándozásra, és a nap nagy részében csak szerelmünkről tudunk beszélni. Sokan nem vallják be, de a féltékenység is ott van keményen az érzések között. Miért vele van, miért ő öleli, miért nem lehetünk együtt, miért, miért, kérdések, kérdések sokasága, és válasz nem nagyon van.

Amikor a féltékenység már beteges, gyűlölködő módba csap át, akkor jelentkezik az üldözési mánia, a tervek szövögetése, ilyenkor orvos segítségére kell hagyatkozni.  

Valljuk be őszintén, azért vannak előnyei is. A mindennapi boldogság, ahogy ébredünk, és ahogy a szerelmünk tárgyával fekszünk, az felülmúlhatatlan. A fantáziánk fejlődésével egyenes arányban kitágulnak a reményünk határai is. Boldognak érezzük magunkat, szinte egész nap. Beszélünk róla, mosolygunk, mint a tejbe tök. 

Ha már együtt vagyunk valakivel, akkor a titkolózás, a rejtett képek, a titkos, ki nem mondható gondolatok teszik izgalmassá, vagy már-már bosszantóvá az egész „játékot”.

A tiltott gyümölcs, édesebb, de csak addig, míg le nem bukik az ember…

Vajon miért gyötörjük magunkat? Azért, mert könnyebb mással foglalkozni? Nem kell arra gondolni, hogy mit szól a másik, ha eltér a véleményünk?

Az önként vállalt kínzással rejtegetünk valamit? Talán attól félünk, hogy a gyengeségeink felszínre kerülnek, és kiderül, hogy nem vagyunk alkalmasak arra, hogy egy másik emberrel éljünk együtt. Miért jobb a háttérből imádni valakit, mint nyíltan szeretni? Mert könnyebb? Mert nincs kompromisszum? Nem kell nyíltan vállalni az érzéseinket? Nem kell a másik szemébe mondani, hogy szeretlek?

Tényleg könnyebb?