Korábban érkezem a megbeszélt helyre. Eldugott, csendes kis kávézó a városközponthoz közel. Interjúalanyom kérte, hogy itt találkozzunk, mert diszkrét hely. Szintén az ő kérésére a nevét megváltoztattuk. Anna mindkét mellét elveszítette, miután daganatot diagnosztizáltak nála.
Pontosan érkezik, és hamar észreveszi, hol ülök. Nem az ablak mellett, de nem is a kávézó közepén. Ahogy belép, érezni, hogy ott van. Nagyon csinos felsőt és szoknyát visel, a sminkje gondos, nem túl feltűnő, de nagyon ízléses. Árad belőle a kiegyensúlyozottság, erő. Kedvesen köszön és leül velem szemben. Kér ő is egy kávét, majd szinte kérdés nélkül mesélni kezd:
“Három éve kezdődött, amikor egy rutinellenőrzést követő vizsgálatok után az orvos közölte, hogy mellrákom van. Akkor az egész világom összeomlott. Rögtön az jutott eszembe, hogy nem akarok meghalni. A kezdeti sokk után azon kezdtem gondolkodni, hogy kik azok az emberek, akikkel még beszélnem kell, mit kell még intéznem és főleg mennyi időm van mindenre? Mi lesz az álmaimmal, a bakancslistám még mindig érintetlen, és vajon hiányzom-e majd, ha nem leszek?” - kívülről nem látszik rajta semmi. Ha nem tudnám, hogy eltávolították mindkét mellét, fel sem tűnne a hiány.
Mindkét mellnek mennie kellett
“Rögtön tudtam, hogy nem fogok féloldalasan élni, és mindkettőt le akarom vetetni. Ebbe persze a családom nem ment bele, de aztán belátták, hogy az én testem felett én döntök. A másik sarkalatos pont a sok kezelés, kemoterápia volt. Semmit nem akartam. Nem fogok félhalottan, állandó hányingerrel és kopaszon éldegélni. Az orvosom természetesen hallani sem akart a döntéseimről, így egy másikat kellett keresni, aki elfogadta az álláspontomat. Végül az egyiket egy állami kórházban, a másikat meg egy magánklinikán vették le”.
Mikor arról kérdezem, hogy dönt el ilyesmit az enber, elmondja, hogy már gyereķorában tudta, hogy ha beteg lesz az egyik melle, nem akarja a másikat sem megtartani. “Esélyt sem akartam annak adni, hogy ott is bármi kialakuljon. Mindig is nagy melleim voltak, sokat gondoltam rá, hogy mennyivel kényelmesebb lenne kisebbekkel, de plasztikára nem gondoltam. Ha meg vagy róla győződve, hogy ez a legjobb, amit tehetsz magadért, akkor az úgyis van. Ki kell tartani az álláspontod melled, és akkor minden rendben lesz. Jól dönteni nem mindig tudsz, csak dönteni és bízni benne, hogy jó lesz” - teszi hozzá.
Kezdetben undorodtam magamtól
Eleinte Anna rettenetesen érezte magát. “A tükröt messze elkerültem, undorodtam még a gondolatától is, hogy megnézzem magam. Egyre rosszabbul voltam. Nem érdekelt semmi, alig ettem, csak éppen annyit, hogy életben maradjak. Néha az a folyadék mennyiség is eleg volt, amivel a gyógyszereket bevettem. Nem akartam felkelni, nem akartam látni, senkit és semmit. Azt tanácsolták, hogy olvassak, ha van kedvem. Nem volt. Nagyon elhanyagoltam magam. Egész nap csak feküdtem és bámultam a plafont. Szedtem a szükséges gyógyszereket, amitől folyton émelyegtem, fájt a fejem”.
Végül az olvasás rántotta ki a mélypontról. “Egyik nap, mikor felkeltem, hogy kimenjek vécére, ránéztem az egyik könyvre, ami a könyvespolcomon még, az “el kell olvasni” kategóriában volt. Visszatérve a fürdőszobából elkezdtem olvasni. Mindig is érdekelt a divat, és ez pont arról szólt. Ekkor tört meg a jég. Innentől kezdve, faltam a könyveket. Képes voltam két napig nem aludni, hogy elolvassak egy könyvet. Kezdtem jobban érezni magam, de az émelygések és a fejfájás nem múlt el”.
Hirtelem jött az érzés, hogy ha nem hagyja abba a bogyók szedését, akkor ezek fogják őt megölni. “Kezdem türelmetlen lenni, hogy nem vagyok jobban. Ekkor gondoltam arra, hogy keresek valamilyen gyógybogyót, vagy növényt, teát, bármit, amitől jobban lehetek. Mindig is előbb nyúltam a gyógynövényekhez, mint a gyógyszerekhez. A mai napig nem értem, miért nem jutott ez előbb eszembe” - nevet.
Ki hitte volna, hogy pont egy régi cicifix segít!
“Emlékszem, a szobámba besütött a nap, minden erőmet összeszedtem és odaálltam a tükör elé, hogy lássam a hegeket. Először meglepődtem, mert rosszabbra számítottam. Elkezdett az agyam kattogni, hogyan lehet eltüntetni a sebhelyeket. Találtam is rá krémet. Aztán kerestem egy szűkebb felsőt és oldalra fordultam. A látvány lesokkolt. Vékony voltam. Nagyon vékony.
Annyit fogytam, hogy fenekem semmi, most már melleim sem voltak. Elkezdtem sírni. Azt hiszem akkor az a sírás hatalmas változás indított el bennem. Nagyon jól esett, hogy végre ki tudtam magamból sírni ezt az egészet. Egész idő alatt nem sírtam. Persze, egyszer-egyszer eltörött a mécses, de sohasem úgy, mint akkor. Megkönnyebbültem.
A többi napom azzal telt, hogy feltúrtam a szekrényt és ruhákat kerestem. Olyat, ami kicsit bővebb felül, de jól áll. Aztán rájöttem, hogy mindegyik bő lesz felül. Szerencsére, nekem is, mint minden nőnek van olyan ruhadarabom, amire azt mondtam jó lesz még. Ez egy extra szivacsos cicifix volt. Előtúrtam és felvettem. Végre tetszett, amit láttam. Igaz, hordani még nem tudtam, mert fájtak a hegek, de kitaláltam, ha átkötöm magam egy rugalmas pólyával, azok védik a bőrömet és akkor pár órára fel tudom venni. Önkéntelenül is elkezdtek potyogni a könnyeim. Végre szebbnek láttam magam. Ezzel a cicifixel, teljesült az álmom, a kisebb melleket illetően. Igaz, milyen áron, de teljesült. Nagyon boldog voltam, hogy van megoldás, nem kell megint megműteni. Féltem az újabb mellműtéttől, még ha helyreállító műtét, akkor is. Így utólag látom, hogy előbb kellett volna taplraállnom, de úgy látszik, ez volt az utam”.
Végre újra szépnek tudom érezni magam
“Ha nincsenek melleid, akkor három dolgot tehetsz. Egy: elkeseredsz és sírsz. Keresel egy jó plasztikai sebészt, és megműttetted magad egy idegen anyaggal. Kettő: megpróbálod elfogadni magad. Az utóbbi nem könnyű, sok munka magadon, de nem lehetetlen. Három: keresel otthoni megoldást a hiányra és megpróbálod szépnek látni magad”.
Anna arról is beszél, hogy nagyon fontos olyan elfoglaltságot találni, ami erőt ad. Számára ez a jóga volt. “Ahogy visszanyertem az erőmet, elkezdtem szépen, lassan gyakorolni az ászanákat, már ahogy tudtam. Ez lelkileg még többet segített”. Ma már vannak jobb és még jobb napok” - mosolyog.
“Akárhogy is, most már el tudom fogadni az új külsőmet, és néhanapján tetszik is a látvány. Mindenkinek azt tudom mondani, hogy próbálkozni kell. Mindenkiben van szép, csak meg kell találni. Nem egyszerű, de bárki lehet gyönyörű! - nevet Anna, aki mostanság épp a bakancslistáján igyekszik minél több dolgot kipipálni, családja nem kis rémületére.
Valóban van valami abban, amit mond, mert egy kiegyensúlyozott, szép nő ül velem szemben.
