Amikor egy gyermek után tovább bővül a család, biztosan többen is elmondják majd nekünk, hogy így sokkal könnyebb dolgunk lesz, hiszen egyszer már végigcsináltuk a folyamatot. Ez részben igaz, hiszen kevésbé leszünk feszültek a kórházból hazaérkezve, mint első alkalommal, amikor még azt is csak elmondás alapján tudtuk, hogyan kell helyesen megfogni az újszülöttet. Azaz, lesz már gyakorlatunk. Egy második gyermek érkezése azonban egészen más kérdéseket vethet fel és újfajta kihívásokat hozhat.  

Újra kell terveznünk a napi rutinunkat, a teljes időbeosztásunkat, a ház körüli teendők megosztását, új gyerekszobára lesz szükségünk és persze biztosítanunk kell a nagytesó számára a zökkenőmentes átmenetet, miközben a kettejük kapcsolatát is ápoljuk. Ezek után már részletkérdésnek tűnhet, de egy ponton fel fog merülni bennünk: mi legyen a gyerkőcök játékaival?

Mielőtt rátérnénk a címben feltett kérdéskörre, nézzük meg, hogyan is állnak a gyerekek a játékokhoz, azon belül is az „enyém-tiéd”-kérdéshez. Tény, hogy a legkisebbek már az első néhány hónapban is interakcióba tudnak lépni különböző tárgyakkal, például csörgőkkel. Ám egyes felmérések szerint csak hat hónapos koruk után tudnak „igazán” elkezdeni játszani a szó klasszikus értelmében, ilyenkor például már élvezik, ha eldönthetnek egy játékkockákból álló tornyot. Ebben a korban azonban még egyáltalán nem értik a birtoklás fogalmát – jobban mondva úgy érzik, körülbelül másfél éves korukig, hogy amit megszereztek, az az övék.

Tehát másfél éves koruk után már elkezdik megérteni, hogy nem csak nekik lehet tulajdonuk, és hároméves korukra fejlődik ki bennük az enyém-tiéd tudata. Ez persze nem feltétlenül jelenti, hogy véget érne a birtoklási vágy, hiszen ekkor már azt védik, ami az „övék”. Emiatt alakulhatnak ki nézeteltérések a játszótéren vagy játszóházban.

Abban, hogy ezek a problémák megoldódjanak, a szülőnek van a legnagyobb felelőssége – otthon is. Ilyen esetben kezdjük azzal, hogy mindenkit megnyugtatunk, majd meghallgatjuk a véleményeket, szempontokat. Ezután jöhet a kompromisszumkeresés, ami lehet a megosztás, a felváltva való játék vagy a közös szórakozás. A legrosszabb esetben egy időre tegyük félre a problémás játékot. Egy idő után pedig azt vesszük majd észre, hogy a nagyobbik már nem élvezi annyira a közös labdázást, a Transformers játékokkal való küzdelmet vagy éppen a babázást. Nézzük, mit tehetünk ilyenkor a megunt darabokkal!


Elég lesz a nagytesó játéka?

A válasz a kérdésre – mint sok más esetben a gyermeknevelés kapcsán – nem fekete vagy fehér. Éppen ezért a következőkben különböző szempontokból is megvizsgáljuk a kérdést.

Közös elfoglaltság

Mint fent már említettük, a két testvér közös játéka jó ötlet lehet, ha éppen összevesznek a nagyobb egyik féltve őrzött kincsén. De emellett sok más szempontból is előnyös lehet: látják és megfigyelik egymás viselkedését, folyamatosan tanulva egymástól.

A kisebbik elsajátíthatja, hogy az egyes játékoknak mi a lényege, miért szórakoztatóak és élvezetesek. A közös mókázás során pedig jó eséllyel elkezdi megszeretni a játékokat, kényelmesen érzi majd magát közöttük, így valószínűleg később is szívesen nyúl majd utánuk. Ennek köszönhetően pedig kisebb eséllyel fordulhat majd elő, hogy egy új babáért vagy versenyautóért könyörög nekünk a boltban. De nemcsak a kisebb tanulhat az idősebbtől, hanem fordítva is! Egy kistesó ugyanis felelősségvállalásra, tanítási és vezetési képességek gyakorlására ösztönözheti a nagyot.

Egyedi igények, egyéni személyiségjegyek

Egy gyermek személyiségjegyei már az első néhány hónapban elkezdenek kirajzolódni. Megfigyelhetjük például abban, hogy milyen erőteljesen nyúl a plüssmacijához vagy hogy jobban érdeklik a csörgők, mint az állatfigurák. De három és öt éves kora között már egészen egyértelműen megmutatkozik a személyisége. Ez pedig gyakran egészen különbözik a nagyobbikétól, ami egyúttal azt is jelenti, hogy más játékok (is) érdekelni fogják, mint a testvérét.

Lehet ugyanis, hogy az idősebb testvér él-hal a Transformers játékokért, míg a fiatalabbat inkább az autók vagy a Barbie-k kötik le. Nekünk pedig szülőként fontos feladatunk, hogy biztosítjuk nekik az önkifejezés megfelelő platformjait.

Már számos felmérés bizonyította, hogy a gyerekek jobban járnak azzal, ha kevesebb játékot birtokolnak. Ez ugyanis bátorítja őket a kreativitásra, fejleszti a képzelőerejüket, sőt mélyebb, fókuszáltabb elfoglaltságot tesz lehetővé. Emellett felnőttként tudatosabb fogyasztók lehetnek és alaposabban megtanulják értékelni azt, amijük van.

Összességében tehát azt láthatjuk, hogy szülőként nem feltétlenül kell megvenni mindent a gyerekeknek, amit kinéznek maguknak, hiszen ez nem válik az előnyükre. A kisebbek megörökölhetik a nagyobb játékait, és megszerethetik azokat a közös szórakozás során, de azért néha megérdemelnek egy-egy saját, személyre szabott meglepetést is, ami igazán őket tükrözi!