Az ember élete során, vannak kisebb-nagyobb szerelmei. Egyik sokáig tart, a másik szinte csak pillanat. Ezek persze nagyban attól is függenek, hogy milyen intenzitásúak, függenek a találkozások sokaságától, de legfőképp, attól, hogy az ember mennyire engedi, hogy eluralkodjon rajta az érzés. Ami biztos, hogy szerelmesnek lenni kiváltságot jelent. Nem számít, hogy férfi, nő, gyerek, háziállat…stb.

Egy apa szíve megszakad, amikor a lánya férjhez megy, vagy egy anya belehal, amikor a fia elköltözik otthonról valaki mással. Egy bögre is lehet az, ami megdobogtatja a szívünket, de a mogyorókrémhez fűződő szerelmi viszonyunk vitathatatlan.

Egy ápolónő szerelmes lehet az összes kicsi babába, aki a kezei között volt.

Lehet, hogy kisebb szerelmeink is vannak az életben, míg el nem jön, a nagy, mindent elsöprő, hegyeket megmozgató szerelem. De lehet, hogy a kisebb szerelmeink egy nagy szerelem mellett vannak párhuzamosan? Egypár napra szerelmes leszünk, és aztán, amikor elmúlik, akkor ott van még az Igazi? Lehet-e párhuzamosan szerelmesnek lenni?

Szeretünk szerelmesnek lenni.

Egyszerűen jó érzés.

De valójában szerelmesek vagyunk, vagy csak az érzést szeretjük, hogy szerethetünk? A szerelem nem más, mint apró, boldog érzések sokasága, mely a végén összeadódik. Így lesz belőle egy nagy egész. Így érzünk szerelmet, mely felszabadít, boldoggá tesz.

Mindenki keresi, vagy kereste a már élete folyamán a szerelmet. Volt, hogy azt hisszük, szerelmesek vagyunk, de aztán kiderül, hogy csak a rajongás az, ami játszik velünk.

Ne legyen lelkiismeret-furdalásunk. Szükségünk van szeretetre és ezért néha őrült dolgokat teszünk. Elhisszük, hogy szeretünk, vagy el akarjuk hinni, hogy kell a másik?

Lehet sokáig keressük, nehezen találunk rá, de az is lehet, hogy nem találunk rá. De ez nem jelenti azt, hogy amit megtalálunk, az nem lehet az igazi. Ez, csak az idő gyorsan folyó tengelyén derül ki. Mint az is, hogy érdemes volt-e küzdeni érte?  

Túl sok boldogságot akarunk, túl sok örömöt, míg végül belebetegszünk a keresésbe és, a rájövünk, hogy mégis az eddig járt út a legjobb.

Időnként, mert felborul az egyensúly a szerelem miatt, attól még egyensúlyban lehet az életünk.

Az szeret igazán, aki otthon vár, aki átölel, aki megvár, míg mi a saját hülyeségünk után megyünk. Türelmesen kivárja, amíg rájövünk, hogy ő az igazi, és tárt karokkal vár bennünket, hogy ápolja a lelkünket, megsimogasson és azt mondja, a világ visszabillent a tengelyében. 

A Szex és New York óta tudjuk, hogy „Néhány szerelmi történet nem egy hosszú epikus regény – némelyik inkább novella. De ettől még egyik sem lesz kevésbé szeretettel teli.” Nincs azzal semmi baj, ha nem tart sokáig, ha csak pár pillanat az életünkből. Az már más kérdés, hogy mit hagy maga után? Milyen nyomot, milyen érzést, ami kitart örökké, vagy csak a feledés homályába vész.  

A szeretet az, ami mozgatja a világot, ami energiákat szabadít fel, és ami marad a szerelem után.

Kellenek a kis szerelmek, hogy amikor kihúnynak tudjuk értékelni a biztosat…. 

De mi van, ha rájövünk, nem működik a dolog közöttünk? Mégis kitartunk egymás mellett és elfogadjuk, hogy veszekszünk, hogy egyre kevesebbet szeretkezünk, de nem tudunk egymás nélkül élni. S így éljük le az életünket, boldogtalanul. Mégis boldogan, mert együtt vagyunk.

De közben önmagunk maradhatunk, vagy elfogadjuk, hogy ennyi jár nekünk?