Elutasítottak? Az elutasítás magában foglalja a társadalmi kapcsolatból való kizárást. Lehet aktív - például zaklatás vagy ugratás - vagy passzív - például a néma bánásmód vagy a figyelmen kívül hagyás a cselekedeteid során. Az elutasításra ellenségeskedéssel, csüggedéssel, visszahúzódással, sőt féltékenységgel válaszolhatunk. Bár az elutasítás gyakran szándékos, és az elutasító szándékosan teszi, nem kell, hogy az legyen. Valójában abban különbözünk, hogy mennyire vagyunk érzékenyek az elutasításra és azt gondolhatjuk, hogy valaki elutasít minket, pedig nem biztos, hogy erről van szó. Például az, ha valaki nem nevet a vicceinken vagy nem mosolyog elutasításnak tűnhet, még akkor is, ha az adott személy nem szándékozik elutasítani minket.

Elutasítást érzünk, mert az emberi lényeknek alapvető igényük van arra, hogy tartozzanak valahová. Néhányan úgy vélik, hogy ez azért van, mert történelmünkben egy csoporthoz való tartozás segített a túlélésben. Mi, akik csoport orientáltabbak voltunk, nagyobb valószínűséggel élünk túl. Ez magyarázhatja, hogy a modern emberek miért nagyon csoport orientáltak és miért próbáljuk elkerülni az elutasítást, amikor csak lehetséges.

Az elutasítás valóban elég kellemetlen. Aktiválja az agy azon területeit, amelyek részt vesznek mind a fájdalom érzékszervi, mind a fájdalom érzelmi összetevőiben. Minél intenzívebb az elutasítás, annál intenzívebb a fájdalomválasz. Pontosabban, egy közelmúltbeli romantikus kapcsolat felbomlására gondolva érzelmi és fizikai fájdalomreakciókat váltott ki az agyban. Tehát, amikor az emberek azt mondják, hogy az elutasítás fájdalmas, akkor tényleg komolyan gondolják. 

Különbözünk abban, hogy milyen mértékben érzékeljük és reagálunk az elutasításra. Míg egyesek elutasításként értelmezhetik, hogy a barátjuk nem hívta meg őket ebédre, mások azzal érvelhetnek, hogy az illető csak elfelejtette őket vagy nem vette észre, hogy mi is szeretnénk ebédelni. 

Akik hajlamosak vagyunk észrevenni, ha a legkisebb módon is elutasítanak - vagy akár úgy érzékeljük, hogy elutasítanak minket, amikor nem erről van szó - érzékenynek tartanak.  Ezért a magas elutasítási érzékenységet úgy definiáljuk, mint azt a tendenciát, hogy "szorongva várjuk, könnyen érzékeljük és túlreagáljuk az elutasítást." Ez az elutasításra való hajlam valószínűleg gyermekkorban alakult ki a szülők vagy a környezetünkben mások elutasítása miatt.

Akár különösen érzékenyek vagyunk az elutasításra, akár nem, hasznunkra válhat, ha megtanuljuk egészségesebb módon kezelni az elutasítást. Ez segíthet csökkenteni az elutasítással járó érzelmi és fizikai fájdalmat. Ezeket a stratégiákat használhatjuk a munka elutasításának, a romantikus kapcsolatok elutasításának és a barátok vagy a család társadalmi elutasításának kezelésére. 

A társas helyzetekben sokféle verbális és non verbális reakció történhet egy időben, viszont az alacsony önbizalmú emberek negatív figyelmi torzításuk miatt inkább csak az elutasításra utaló jeleket veszik észre, majd legtöbbször leragadnak ennél a negatív élményüknél és az észlelt vagy vélt elutasítás miatt aggódni, rágódni kezdenek.

Ezáltal megerősödhet az a késztetésük, hogy környezetükben az elutasítás jeleit figyelik, könnyen egy ördögi körben találhatják magukat. Ez a véget nem érő folyamat azt eredményezheti, hogy figyelmi energiájukat és élményvilágukat az elutasítás tölti ki, így a személy az elutasítás elkerülése miatt nem megy bele már olyan helyzetekbe sem, ahol amúgy nagy eséllyel pozitív, támogató élmények érnék.

A negatív múltbeli tapasztalatokon való rágódás beszűkíti gondolataink áramlását, így nagyobb eséllyel fogjuk ismételni azokat a viselkedéseinket, amik már a múltban is elutasításhoz vezettek, és kisebb valószínűséggel tudunk a fontos helyzetekben rugalmasan, kreatívan, akár újszerű viselkedéssel reagálni.

Ne hagyjuk, hogy negatív gondolataink önbe teljesítő jóslatként befolyásolják viselkedésünket.

Összefoglalva tehát, az elutasítás fáj és megelőzhetetlen. Szerencsére van néhány dolog, amit megtehetünk, hogy csökkentsük a fájdalmat, vagy csökkentsük annak időtartamát. Remélhetőleg az itt található tippek neked is segítenek könnyebben kezelni az elutasítást.

A kutatások azt sugallják, hogy az érzésekről és az elutasítás tapasztalatát követő lehetséges következményekről való írás hatékony módja lehet annak, hogy gyorsabban dolgozzuk fel ezeket az érzéseket és túllépjünk rajtuk.

Az elutasítás elfogadása (szemben annak értékelésével vagy leírásával) segíthet gyorsabban csökkenteni a negatív érzelmi válaszokat. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy "lábtörlő" vagy, vagy tolerálsz egy egészségtelen helyzetet. Az elfogadás egyszerűen azt jelenti, hogy elismered és elfogadod önmagadat, a gondolataidat és az érzelmeidet. Ezután az elfogadás helyéről szükség esetén további lépéseket tehetsz.

Bár az elutasítás szörnyűnek tűnhet, egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy hozzáférhetőbbé teheti a pozitív érzelmeket. Ez azt jelenti, hogy a pozitív érzelmek növelésére tett kísérlet - például egy olyan tevékenység végzésével, amelyet élvezel - hasznos lehet.

Az érzelmi távolságtartás magában foglalja az elutasítás elképzelését, mintha légy lennél a falon vagy idegen az utcán. Ha egy kívülálló szemszögéből nézzük a helyzetünket, az segíthet abban, hogy a negatív érzelmek gyorsabban eloszoljanak.

Bízz benne, hogy a másik tudja, hogy számára mi a legjobb. Gondolj csak bele, ha legközelebb te kerülsz választás elé, te is azt szeretnéd majd, hogy tiszteletben tartsák a döntésedet. 

Adj magadnak időt!
Teljesen oké, ha csalódott, szomorú, vagy dühös vagy. Nekem az segít a továbblépésben, ha megélhetem az érzéseimet, és nem pedig elnyomom őket. Ráadásul kevesebb energiát visz el, mintha hosszabb távon érkeznének a feldolgozatlan érzelmi hullámvölgyek. Nekem a mozgás, a jóga és meditáció, ami a legjobban bevált, de bármilyen fizikai aktivitás segít. 

Gratulálj magadnak! 
Mert ez azt jelenti, hogy kiléptél a komfortzónádból és megpróbáltad. Örülj magadnak és annak, hogy adtál egy esélyt a dolognak. Ha nem találkoznál elutasítással, az azt jelentené, hogy nagyon jól elvagy a komfortzónádban és meg sem próbálsz kitörni. Ezzel azonban csak a fejlődés lehetőségétől fosztod meg saját magad.

Légy együttérző önmagaddal szemben!
Ez nem könnyű feladat, főleg akkor, ha te vagy saját magad legjobb kritikusa. Azért veszélyes az önostorozás egy-egy megélt kudarc után, mert ezzel csak a kudarckerülő magatartásnak ágyazol meg, és a visszautasítástól tartva legközelebb meg sem próbálod majd.
Gyűjtsd össze néhány pozitív tulajdonságodat, erősségedet és írd le egy papírra őket. Kezdd úgy a reggelt, hogy felolvasod magadnak ezeket hangosan. Találkozz a barátaiddal, családoddal, olyanokkal, akik között jól érzed magad. 

Tanulj a hibáidból!
Kérdezd meg magadtól, hogy mit tanultál ebből? Mit viszel el ebből az esetből? Mit csinálnál legközelebb másképp? Ha csak azt tanultad meg, hogyan kezeld az elutasítást, akkor már is előrébb vagy egy lépéssel! Kérdezd meg az ismerőseidet, akiknek bízol objektív visszajelzésében, hogy ők hogyan látnak téged az adott helyzetben, van-e bármi javaslatuk. 

Az elutasítást úgy is vehetjük, mint egy iránytűt. Megmutatja nekünk, hogy mit nem szeretnénk és megismerhetjük azt, amit valójában szeretnénk. A legnagyobb elutasításból születnek meg a legjobb iránymutatások

Mi emberek tele vagyunk félelemmel. Félünk attól, hogy kirúgnak, félünk, hogy nem lesz elég pénzünk, félünk, hogy elhagynak, hogy betegek leszünk. Félünk, hogy meghal egy szerettünk, vagy mi magunk. Ezért folyton képeket gyártunk magunkban, melyeket saját félelmeink keltenek életre. Így vagy vele Te is? Ne aggódj, mindenki. Így működünk. Mondogatjuk magunkban: „de holnap is lesz nap” vagy, hogy „ne aggódj, ennél komolyabb problémák is vannak”. Ennek ellenére a képek folyton visszatérnek, hol milyen hullámban érnek el, attól függően tudunk jobban vagy kevésbé jobban aggódni. De miért tesszük ezt? Hisz mindig lesz valahogy. Ha kirúgnak, majd találunk másik állást, ha elhagynak, majd találunk más társat, ha meg meghalunk… akkor már úgy is mindegy. Nem? Az ember a  legalkalmazkodóbb lény a Földön (na meg a csótányok). 

Tudom, ez így túlságosan le van egyszerűsítve. De a lényeg, hogy minden problémánk, minden stressz forrása a saját tudatunk által kreált képek, hangok, melyek irányítják egész életünket. Honnan jönnek ezek a képek, mik generálják? Fontos kérdés, mert ha ezt megérted, akkor onnantól kezdve máshogy fogod látni a világot. Gondold végig, minden amit tudsz, amit és ahogy megélsz egy bizonyos hitrendszeren keresztül teszed. A „saját” hited szerint. De honnan jön ez a hit? Tényleg a sajátod? Jön a neveltetésedből, kapod a szüleidtől, ha vallásos vagy a papokon keresztül, jön a társadalomból, a politikusoktól, az iskolarendszerből, a tanáraidtól, sok-sok embertől, akik mind-mind mondtak valamit, hogy úgy kell lennie, ez a normális, ez a rendszer, ez az erkölcsös, ez a törvény. De mi van, ha ezek közül sokan hibás dolgokat állítanak, vagy csak kevesen, de azok erősen hatnak az énképedre? Akkor azok a normák lesznek az etalon számodra, és azoknak akarsz megfelelni egész életedben.

Mondok egy példát: Ha a szüleid folyton azt hajtogatták, hogy tanulj fiam, mert különben egy senki lesz belőled. Akkor nézzük, hogy ez mit alakíthatott ki a tudatalattidban.

Valakinek lenni kell. Előbbre kell jutnod. Amikor elhelyezkedsz egy munkahelyen elvárod magadtól, hogy előre lépj. Elvárják a szüleid. Meg akarsz nekik felelni, így sokat dolgozol, olyan emberekkel beszélgetsz, teszel nekik szívességet, akik az előre meneteledet segíthetik. Önmagadat adod? Nem. Szerepet játszol, ami sok esetben belső vívódáshoz vezet.

Ha kudarc ér, valamit elrontasz, ne adj Isten, kirúgnak. Akkor még jobban ostorozod magad. Lehet tényleg nem tanultam eleget? Tényleg csak ennyi vagyok? Egy csődtömeg?

Folyton megfelelési kényszered lesz. Meg akarsz felelni a szüleidnek, a párodnak. Valójában elég jó vagyok? Megérdemlem én őt?

Sok-sok példát fel lehetne még hozni. Minden mondat, tett ami ér, egészen születésed óta (sőt még az anyaméhben is), az hatással van a hitrendszeredre. Amiben élsz és úgy gondolod, hogy az a normális. De mi van, ha nem? Ha vannak dolgok, amiket rosszul gondolsz, és évekig ez alapján cselekedtél? Hidd el, mindenkinél vannak ilyen dolgok. Nem is egy. De az egónk, a hitrendszerünk úgy gondolja, hogy nekünk van igazunk.

De akkor mi a kiút? Mi a megoldás? Mi az abszolút igazság? Pár tanács, amit adhatok:

Légy nyitott! Ne csak a saját valóságod fogad el!

Tanulj új dolgokat. De leginkább tanulj magadtól és magadról!

Fogad el magad olyannak, amilyen valójában vagy!

Ne enged, hogy mások befolyásoljanak!

Higgy magadban, mindent meg lehet oldani!

Keresd a belső békét! Tanulj meg meditálni!

Ne hagyd, hogy a tudatod irányítson! Te irányítsd a tudatod!

Élj egészségesebben! Tegyél tudatosan érte!

Végre itt nyár. Sokan vagyunk, akik szeretnénk utazni, látni hazánk szép tájait vagy a világot, megtapasztalni új kultúrát, megkóstolni különböző konyhákat és megtekinteni számos csodás tájat, épületet, művészetet.

Értékes úti célok végtelen tárháza található csak hazánkban, de szerte a világon is. Akár fürdeni, akár kalandozni akarunk, mindegyiket számos csodaszép helyen megtehetjük. Hogyan találjuk ki, hová menjünk, amikor annyi hely vár ránk?

A kulcs a tervezés! Ha pontosan átgondoljuk, mit szeretnénk, és milyen eszközök állnak ehhez rendelkezésünkre, könnyebb lesz kiválasztanunk a célt.

Az első lépés annak eldöntésében, hogy hová utazzunk, annak a meghatározása, hogy mennyi időnk van az utazásra. Egy hétvége vagy egy egész hónap áll rendelkezésünkre meghódítani a világot? Ha tudjuk, hogy mennyi időnk van, az segít szűkíteni a lehetőségeket, és kidolgozni egy tervet. Minél kevesebb időnk van, annál közelebbi helyet érdemes választani célnak.

Egy hét például ideális idő egy város vagy környék felfedezésére. Megnézhetjük az összes látnivalót úgy, hogy nem kell rohanni, kipróbálhatunk több éttermet, megnézhetjük a helyi nevezetességeket kapkodás nélkül. Ha csak 1-2 napunk van az utazásra, már jobban kell ügyelnünk arra, hogy ne zsúfoljunk túl sok tevékenységet az útitervbe.

Ha tetszik, ha nem, a költségkeretünk az időzítéssel együtt a legfontosabb szempont, amit figyelembe kell venni, mikor tervezünk. Az utazást, szállást, étkezést, belépőket mindenhol meg kell fizetni, és persze egyéb kiadásokkal is számolni kell. Attól függően, hogy milyen messzire megyünk és mennyi ideig tartózkodunk ott, a kiadásaink ingadozni fognak, ezért mindenképpen figyelnünk kell arra, hogy csak addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér.

Ha áttekintjük a keretünket, rendszerezzük a kiadásokat máris pontosan tudni fogjuk, hova mehetünk el, és miről kell lemondanunk.

Az úti cél kiválasztásánál fontos szempont az is, kivel utazunk. Máshová megy az ember kettesben a párjával, és mást néz meg egy baráti társaság. A gyerekkel utazók úti céljai általában a gyerekek igényeihez igazodnak, míg, ha valaki egyedül utazik, a lehetőségei végtelenek, és az úti célt az dönti el, mennyire akar kilépni a komfortzónájából.

Mikor úti célt választunk nem árt átgondolni azt is, milyen típusú környezetet szeretnénk, beleértve az olyan tényezőket, mint az időjárás és a táj. Meleg, napos időre és tengerpartra vágyunk? Vagy épp ellenkezőleg, kényelmesebb a hűvösebb éghajlaton?

Milyen tájat szeretnénk látni? Homokos tengerpartot pálmafákkal vagy sziklákat, esetleg zöldellő trópust? Szeretnénk egy izgalmas, inspiráló városi helyszín közepén lenni, vagy inkább egy távoli falu békéjét, csendjét és romantikáját szeretnénk? Bármelyik lehetséges – csak azt kell kitalálni, hogy melyik úti cél felel meg ezeknek a kritériumoknak a legjobban.

Minél pontosabban tudjuk, hogy mit szeretnénk látni és csinálni, annál jobb, hiszen könnyebb az úti cél kiválasztása. Nyaralás közben szeretnénk kikapcsolódni, a medence mellett vagy a vízparton ülni, és élvezni a meleget és a vizet? Akkor inkább olyan helyet választunk, ahol ezekre van lehetőség, míg, ha aktív, túrázással, kirándulással, sporttal teletűzdelt nyaralásra vágyunk, akkor ezeknek megfelelő célt keressünk. Más várost választ, aki a kultúrát szereti, és az is mást, aki az éjszakai életet.

Sok úti cél ezek kombinációját is tudja nyújtani, és számos élményt kínál, a lényeg az, hogy előre tudjuk, mit szeretnénk, és annak megfelelően válasszunk.

Ha eldöntöttük, hogy elutazunk, a legfontosabb az, hogy mindent a vágyainknak megfelelően alakítsunk. Ha átgondoljuk, milyen élményekre vágyunk, az segíthet kiválasztani azt a célpontot, amelyet igazán élvezni fogunk. Ha ehhez le kell térni a kitaposott útról, hát az se baj – legyünk idén kicsit merészek, és vágjunk bele!

Amikor gyógyszert veszünk be a tüneteket kezeljük. A teljes és végleges gyógyuláshoz azonban érdemes megtalálni a betegségek lelki okait.

Mindenki úgy él, úgy érez, úgy cselekszik, ahogyan gondolkodik. A gondolatok megjelenési helye a test. Akinek az egészsége rendben van, annak a gondolkodása is normális – ami azt jelenti, hogy nem szélsőséges. Amikor valamilyen okból a gondolkodás kibillen az egységből, a testben áramló energiák egyensúlya is megbomlik. Ennek hatására pedig a sejtekben, a szervekben, az egész szervezetben eltérések alakulnak ki. Tehát sok esetben pszichikai tényezők járulnak hozzá az energiazavar kialakulásához, ezért az aggodalom, a gondterheltség, a szorongás, a félelem, a düh vagy akár a túl nagy öröm is betegséget hozhat létre.

Ha gyógyszert veszünk be, az okozatot csillapítjuk ugyan, de ez csak tüneti kezelés. Problémánk így nem fog helyreállni, csak enyhülni, vagy legfeljebb egy időre eltűnik. A teljes és végleges gyógyuláshoz mindig a probléma gyökerét, a valódi okot kell megtalálni: a betegséget nem legyőzni kell, hanem megérteni. És amikor megértjük, hogy honnan jött a betegség, mi alakította ki bennünk, akkor azt is tudni fogjuk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy a valódi okot megszüntethessük, és ennek következtében a természetes gyógyulási folyamat beinduljon.
Be kell végre látnunk, hogy egy embert meggyógyítani nem annyit jelent, mint a régi állapotot visszaállítani, hiszen éppen az idézte elő a betegséget; a gyógyítás sokkal inkább az öntudat kitágítása, egy új és életigenlő út megválasztása révén érhető el. Amíg ezt nem tanuljuk meg, továbbra is szükségünk van a betegségre.

Ha egy ember cselekedetei ellenkeznek saját belső hitrendszerével, akkor az egyén a fizikai énjét tudattalanul betegséggel bünteti. Ha hajlandóak vagyunk szembenézni önmagunkkal, és nem csak kívülről várjuk a megoldást, akkor a betegség nem egy félelmetes ellenség, hanem az egészség útjának iránytűje lesz, amely a javunkat szolgálja. Egy tanító, aki segít, ha készek vagyunk tanulni. Kényelmesebb persze csak a tüneteket kezelni gyógyszerekkel vagy egyéb módon, de ettől a problémát kiváltó valódi ok nem fog megszűnni, és később újra előtör valahol. Az egészség igazi útja a helyes önismeret, a pozitív gondolkodás, önmagunk és mások elfogadása, valamint a szeretet, a béke, az egyensúly és a harmónia megteremtése lelkünkben.

Azzal, hogy megfigyeljük, milyen esemény vagy hatás következtében, melyik testrészünkön jelenik meg a megbetegedés, azt is megállapíthatjuk, hogy miről szól az üzenete, hiszen minden testi tünetnek megvan a maga jelentése. Szervezetünk ugyanis mindig jelez, ha valami nincs rendben. Betegségeink tehát egyúttal arra is felhívják figyelmünket, hogy lelki úton honnan erednek, vagyis mi az, amit magunkban helyre kell tennünk. Csak meg kell tanulnunk olvasni ezekből a jelekből.

Még ha nincs is egészen pontos tudásunk arról, milyen behatások miatt törhet meg valaki mentális egészsége, a tudomány folyamatosan keresi a válaszokat arra, mi javíthat a lelki jóllétünkön. Egészen biztosan nincs rendben valami, ha keveset eszünk, fáradékonyak vagyunk, hirtelen hangulatváltozások gyötörnek minket, vagy ha mellőzük a társas tevékenységeket. A legintőbb és legáltalánosabb jelek egyike, ha az ember rendszeresen hasi görccsel megy be a munkahelyére dolgozni – ilyenkor már muszáj felismerni, hogy tennünk kell valamit a mentális egészségünk érdekében.

Az egyik lehetőség a táplálkozásunkban rejlik: vannak bizonyos ételek, amelyek a szellemi jóllétünket támogatják. Például a tojás vitaminokban gazdag, készítsük el bárhogyan is, a nyers zöldségeket pedig majdhogynem napi szinten lenne kötelező fogyasztanunk. A gasztronómiai szakírók a különböző magvakat ugyancsak javasolják, amelyeket nassolás gyanánt kellene előtérbe helyeznünk.

A testmozgás szinte mindenre jó, és hiába hangzik triviálisnak, ez így is van: már napi fél óra mozgással is jó hatást gyakorolhatunk a fizikai egészségünkre, emellett stresszlevezetéshez sem utolsó. A legnépszerűbb és egyben egyik legjobb módszer napjainkban a jógát segítségül hívnunk: csak rövid időt vesz el a napunkból, cserébe viszont mentálisan és fizikailag egyaránt erősít bennünket.

Megfelelő minőségű és mennyiségű alvás: az alváshiány ugyanis ingerültséget okoz, onnan pedig egyenes út vezet a mentális egészség romlásához.

Meditáció: nem kevés mobiltelefonos applikáció épül erre napjainkban, még ha a magunkban való elmélyedést sokan a „túl elvont” jelzővel illetik is, és ezért elutasítják. Holott nekik is érdemes lenne tennünk egy próbát: a Calm nevű applikáció tesztelése például jó lehetőség erre.

Séta: inkább az erdei túrázásra gondoljunk, mintsem a budapesti forgatagban tett sétára. Egy túraútvonal bejárása építő jellegű a mentális egészségünkre nézve, hiszen csendet kínál, távol a város zajától és az egyéb stresszforrásoktól.

Szakember segítsége: Magyarországon még mindig nem túl népszerű, hogy a mentális egészségünk fenntartása érdekében szakemberhez forduljunk. Sokaknál ez legfeljebb az utolsó mentsvár, holott bizonyos problémákat heti rendszerességgel lenne érdemes kvalifikált szakemberrel átbeszélni.

A fentiek mellett plusz segítség lehet, ha találunk egy olyan hobbit, amivel képesek vagyunk lefoglalni magunkat, és amelybe tetemes mennyiségű energiát tudunk belefektetni: ezzel újabb és újabb célok kitűzésére motiválhatjuk magunkat, a kedvelt tevékenység pedig lényegében elvonja figyelmünket azokról stresszforrásokról, amelyek a mentális jóllétünket negatívan befolyásolhatják.

Az ébredés sokunknak számít kínszenvedésnek – pedig nem kellene így lennie, hiszen felkelni is meg lehet tanulni. Az alábbi egyszerű tippekkel egy kicsit megkönnyíthetjük a szervezetünknek az ébredést, és elérhetjük, hogy ne az ébresztőóra hangos csörgésére kelljen felkelnünk minden reggel.

Ismerjük meg a cirkadián ritmusunkat

Mindenkinek más ritmusban működik a szervezete, és ezért van az is, hogy valaki reggeli pacsirta, más meg éjszakai bagoly. Próbáljunk meg rájönni arra, hogy a testünk mikor kelt fel minket természetesen, magától, majd próbáljuk meg eszerint megoldani a napjainkat. Arra is érdemes figyelni, hogy éjszaka már ne tegyük ki túl sok mesterséges fénynek a szervezetünket, mert ez megboríthatja a belső óránkat.

Nyissunk ablakot

Engedjük be a napfényt a szobába, és nyissunk ablakot is – a madarak csicsergésére és a friss fuvallatokra sokkal könnyebb kelni, mint az ébresztőórára. A D-vitamin pedig, amit a napfényből nyerhetünk, hozzájárul ahhoz, hogy fel tudjunk ébredni, és könnyebben kezdjük el a napunkat.

Legyen egy esti rutinunk

Ha minden este ugyanazt csináljuk, és megvan a rutinunk, sokkal könnyebben alszunk el. Ráadásul az is fontos, hogy nagyjából egyforma időben bújjunk mindig ágyba, hiszen ez is segíti azt, hogy a testünk tudja, mikor van pihenő, és mikor kell felébrednünk. Fontos, hogy este már ne csináljunk olyat, ami felkelt minket, és ami zavarja a nyugodt pihenésünket.

Legyünk a szokások rabjai

A reggeli rutin is legalább annyira fontos, mint az esti – a szervezetünk, ha tetszik, ha nem, szereti az állandóságot. Ezért igyekezzünk lefekvés előtt és után is adott sorrendben, adott időben enni, inni és mozogni is – ha képesek vagyunk egy ilyen rutint kialakítani, a testünk magától tudni fogja, hogy mennyi ideje van pihenni, mikor kell elaludni, és mikor kell felébreszteni minket.

Tudatosítsuk magunkban, miért szeretnénk javítani az ébresztő rutinját!

Ha tudjuk, hogy másnap korán kell kelnünk egy fontos esemény miatt, sokszor tapasztalhatjuk, hogy még az óra előtt felkelünk. A tudat, hogy fel kell kelni valamilyen okból, ami kivételes, segít önmagunk felébresztésében. Ezt a módszert kezdetben csak ébresztőóra együttes használatával javasoljuk, ugyanis a cirkadián ritmus megléte nélkül nem számíthatunk önmagunk állandó tudatos felébresztésére.

Korrigáljuk a reggeleket, hogy időt nyerjünk!

Figyeljük meg reggeleket és a kevésbé fontos tevékenységeket rövidítsük le az alvás javára! Adjunk magunknak annyi időt, hogy elkészülhessünk, de ne hagyjunk túl sok időt, amit reggel az óra “szundi” gombjával elhúzhat.

Legyen nagyobb kihívás a “szundi gomb” lenyomása!

Tegyük minél messzebb az ébresztőórát, melynek kikapcsolásához fel kell állnunk. A hangerő, vagy csengőhang ne legyen zaklató, de semmiképp nem ajánlatos kellemes zenét, vagy rádiót használni ébresztőként, mert annak hangját kizárhatja az agyunk és tovább alhatunk.

Ismerjük meg a belső óránkat jobban!

Lehet, hogy a rendszeres későn ébredés oka, hogy nem jókor próbálunk felkelni. Az okos órák alvásfigyelő funkciói ma már segítenek abban, hogy jókor ébredjünk fel.

Töltsük fel melatonin szintünket!

Próbáljunk ki egy melatonin tartalmú táplálékkiegészítőt. A test ugyanis melatonint termel, hogy stimulálja az alvást, de ha nem elegendő a természetes melatonin a szervezetben, az alvás minősége romlik és az ébredés is nehezebbé válik. Próbáljuk a lehető legalacsonyabb adaggal kezdeni - 0,5-5 milligramm hatóanyaggal, melyet öt-hat órával a lefekvés előtt vegyünk be néhány napig.

A mozgás minden esetben jótékony hatással bír az emberi szervezetre. Legyen az egy kiadósabb séta, vagy kerékpározás a szabadban, nem csak testet, de a lelket is feltölti. Azonban akik rendszeresen sportolnak, hosszú távon érezhetik a sok mozgás előnyét fizikailag és szellemileg egyaránt.

A testgyakorlásnak szinte azonnal érzékelhetőek a pozitív hatásai. Már az edzés alatt felszabadulnak az endorfinok, melyektől jobb lesz a hangulatunk, és ezáltal a közérzetünk is. Szinte azonnal és tartósan javítja a koncentrációs képességet, így egy reggeli edzés után a munkára is sokkal jobban tudunk összpontosítani.

Lássuk, milyen módon befolyásolja a rendszeres testmozgás a mindennapokat:

A sport oldja a stresszt

Ahogy már említettük, a sport olyan hatóanyagokat szabadít fel a testben, melyek felülkerekednek a szorongáson, javítják a hangulatot, a felesleges energiák levezetésével pedig kiegyensúlyozottabbakká válhatunk. A sport tehát a depressziós tüneteket is enyhítheti.

Növeli az önbizalmat

Rendszeres sporttal fokozatosan egyre nagyobb teljesítményre leszünk képesek, pl. többet tudunk futni, nagyobb súlyokat tudunk megmozgatni, ezáltal le tudjuk győzni saját korlátainkat, mely segíthet legyőzni a mindennapi életben előforduló akadályokat is. Ettől magabiztosabbnak érezhetjük magunkat, ami növeli az önbizalmat.

Emellett persze az izmok fejlődését is elősegíti, valamint hozzájárul a súlyfelesleg-vesztéshez is, ami vonzóbb külsőt eredményez.

Javítja a reakcióidőt

Tudományosan bizonyított, hogy a sportoló emberek reakció ideje sokkal gyorsabb a nem sportolókéhoz képest, ugyanis a mozgás nagyban fejleszti ezt a képességet. Ez jól jöhet, ha gyorsan el kell kapni valamilyen leeső tárgyat, vagy a közlekedésben is gyorsabban észlelhetőek az elkerülendő helyzetek, így biztonságosabb az autóvezetés, és a tömegközlekedésben is gyorsabban tudunk reagálni a váratlan helyzetekre.

Csökkenti a demencia kockázatát

A sport önmagában ugyan nem gyógyítja a demenciát és az Alzheimer-kórt, melyek az időskori butulás kiváltó okai, de kitolhatja ezek kialakulásának idejét. Az, aki rendszeresen mozog, nem csak a testét, hanem az agyát is edzi, ezáltal erősíti hippokampuszt és prefrontális kérget, így ezek a kórok lassabban fejtik ki hatásukat. 45 év felett az agy zsugorodó folyamatai elindulhatnak, ezt az időt tudja kitolni a rendszeres testmozgás.

Jobban alszol tőle

Egy kiadós edzés kellemesen fárasztó tud lenni, ugyanakkor kellő energiával is feltölt. Ez napszaktól függően segíthet jobban végezni az aznapi feladatokat, de ha lefekvés előtt kb. 5-6 órával mész el edzeni, kimeríthet annyira, hogy aznap az alvással biztos nem lesz gond.

Ez az öt ok csak pár a sok olyan közül, melyek javítják a mindennapi életünk minőségét, és amelyek által jobban érezhetjük magunkat a saját bőrünkben. Ezért érdemes már óvodás, kisiskolás korban megismertetni a gyermekekkel a mozgás örömét, hogy a későbbiekben teljesen természetes legyen számukra a rendszeres sport és az aktív életmód.

Sportolni azonban sosem késő elkezdeni, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Az izomerő megőrzésének fontossága különösen idősebb korban nagyon fontos, hiszen ennek hiányában a mindennapi tevékenységek egyre nehezebbé válhatnak. A mozgás javítja a vérkeringést és lassítja az öregedési folyamatokat, ezáltal egy boldogabb és aktívabb idős kort tud biztosítani. Mindenkinek a saját magához legjobban illő sportágat kell megtalálnia, és akkor öröm lesz minden mozdulat, amit az egészségmegőrzésért teszünk. Erre manapság nagyon sok lehetőség adódik, számos erre szakosodott egyesület szervez rendszeres edzéseket, átmozgató tornákat és szabadtéri programokat, ahol a sportolás mellett jó társaságot is lehet találni.

A sírás az emberi lét egyik legtermészetesebb velejárója. Gyakorlatilag életünk első percétől fogva képesek vagyunk rá. Gyermekként elsősorban akkor sírunk csak, ha valami miatt nem érezzük jól magunkat. Így adjuk a világ tudtára, hogy baj van. Később aztán bonyolódik a helyzet. Olykor még akkor sem sírunk, ha komolyabb trauma ér bennünket, olykor pedig még örömünkben is zokogni tudunk. De vajon miért? Miért szöknek néha könnyek a szemünkbe? Mi haszna van a sírásnak?

Talán mindenki tudja, hogy mi az a sírás. Lényegében a könnytermelődés fokozódása valamilyen emocionális hatásra. Milyen érzelem válthatja ki? Nos, gyakorlatilag bármi, ami (akár pozitív, akár negatív irányban) elég erős ahhoz, hogy bennünket felkavarjon. Ez már csak azért is fontos, mert a sírás rendszerint megkönnyebbülést hoz. Annak folyamán ugyanis jelentősen csökken a túlzott mértékű feszültség, szomorúság vagy épp izgalom, így az emberek általában sokkal jobban érzik magukat utána. Ha tehát a körülmények nem gátolják, akkor semmiképp sem érdemes visszatartanunk könnyeinket, hiszen a sírás katartikus erejű és megküzdés értékű.

Ráadásul három fajtája is van. Az első és egyben legalapvetőbb az úgynevezett reflexes sírás, amely egy irritáló fizikai inger (például füst vagy por) által kiváltott, teljesen akaratlan könnyezés. A második az úgynevezett fiziológiai sírás, amely egy főleg kisgyermekeknél jelentkező, valamilyen testi hiányállapot (például éhség) következtében jelentkező sírás. A harmadik pedig az úgynevezett emocionális sírás, amely valamiféle érzelmi okból (például gyász miatt) bekövetkező, többnyire akaratlagos sírás. Ez utóbbi talán a legérdekesebb mind közül, mivel efféle sírás csak és kizárólag az emberekre jellemző!

A sírás több egyszerű biológiai védekezésnél.

Az evolúciós pszichológia nézőpontja ennél talán közelebb visz az igazsághoz. Az ugyanis azt mondja, hogy a sírás – a látványosságánál fogva – egyfajta figyelemfelkeltésnek számít az emberek körében az együttérzés és a segítségnyújtás kiváltása céljából. Eszerint tehát a könnyeknek alapvető kommunikációs szerepük van a túlélésben (akárcsak a különféle arckifejezéseknek). Ez ellen az elképzelés ellen szól azonban az, hogy sokan inkább egyedül sírnak, valamint hogy egyesek (elsősorban a férfiak) sírására mások jelenléte kifejezetten gátlóan hat. Elképzelhető persze, hogy alapvető evolúciós reakcióinknak valójában csak társadalmunk kulturális konvenciói szabnak határt.

Mivel a pszchioanalitikus, a biológiai és az evolúciós megközelítés magyarázata sem teljesen kielégítő, a legjobb talán annyiban maradnunk, hogy a sírás lényege az érzelemszabályozás. Egy olyan testileg és lelkileg is megmozgató reakcióról beszélhetünk tehát, amely egyrészt a krónikusan felgyülemlett feszültségek, másrészt pedig az aktuálisan túlfokozott érzelmek levezetésére szolgál, így a sírás rövid és hosszú távon is fontos szerepet játszik pszichoszomatikus homeosztázisunk szempontjából. Talán intuitíve is érezzük, hogy a könnyek következetes visszatartása egyszerre kellemetlen és egészségtelen az egyén számára.

Ahogy a gyerekek, úgy a felnőttek körében is gyanús a sírás hiánya.

• Habár a férfiak nem igazán tudnak különbséget tenni a női könny és a fiziológiás sóoldat között, az előbbiek mégis hatékonyan képes csökkenteni a szexuális vágyakat bennük. Éppen ezért könnyek hatására a férfiaknak aszexuálisabb a párjukkal kapcsolatos attitűdjük, alacsonyabb a tesztoszteronszintjük és kisebb a szexuális agyműködésük is.
• A nők négyszer-hétszer annyit sírnak, mint a férfiak. A nevelés tudniillik figyelmességgel és odafordulással erősíti meg a sírást a lányok körében, ugyanakkor szigorúan bünteti a nyílt dühkitöréseket. A fiúknál ehhez képest fordítottan alakul a helyzet.
• A sírási gyakoriság az idő múlásával mindkét nemnél fokozatosan csökken. A lányok körülbelül tizenhat, míg a fiúk nagyjából tizenegy éves koruktól kezdve sírnak kevesebbet. A serdülőkor elérése után már nem csökken tovább a sírási gyakoriság.
• Egyes felmérések szerint a nők menstruáció előtt ötször, menszesz alatt pedig négyszer gyakrabban sírnak, mint máskor. A fogamzásgátló tabletták szedése ugyanakkor nem befolyásolja a sírékonyságot.
• A nőkből elsősorban az interperszonális konfliktusok, míg a férfiakból pedig inkább az olvasmányokon és a tömegkommunikációs eszközökön keresztül közvetített ingerek váltanak ki sírást.
• Az emberek az esti órákban rendszerint többet sírnak, mint a nappaliakban.

Végül, de nem utolsó sorban fontos megjegyeznünk, hogy bármennyire is korlátozza vagy épp tiltja társadalmunk/kultúránk a sírás aktusát, a megfelelő helyen és a megfelelő időben nyugodtan szabadjára engedhetjük azt. Az ugyanis, hogy emocionális okokból is képesek vagyunk sírni, egy különleges emberi adottság. Az pedig, hogy olykor hajlandóak is vagyunk rá, nos, nem evolúciós gyengeséget, hanem pszichés érettséget jelent.

Nagyon kevés olyan ember van, aki élete bizonyos szakasziban, különösképp gyermekkorában ne félt volna a sötéttől. Ez viszont sokakat nem csak gyermekkorban érint, felnőttkorukra sem képesek szabadulni a sötéttől való viszolygástól. Erre természetesen van tudományos magyarázat: a fény hiányától való rettegés evolúciós eredetű. 

Tapasztalati úton is tudjuk, hogy az emberek legfontosabb és legmegbízhatóbb érzékszerve a látás, ez a képesség nyújtja nekünk a legnagyobb biztonságérzetet, veszély fennállása esetén szinte minden esetben ösztönösen erre hagyatkozunk. Viszont fény hiányában a vizuális érzékelés képessége eltűnik, képtelenek vagyunk detektálni a környezetünkben lévő alakokat, mozgásokat. Kénytelenek vagyunk a kevésbé megbízható érzékszerveinkre támaszkodni, mint a hallás, szaglás és a tapintás.

Hogy megvizsgálhassuk a félelem evolúciós hátterét egészen az ősidőkig kell visszanyúlnunk. Ebben az időszakban az emberek az éjszaka sötétjében sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben voltak ellenséges hordákkal vagy a vadállatokkal szemben. Az őseinkre is veszélyt jelentő csúcsragadozók leginkább az éj leple alatt vadásztak, és sokkal gyakorlatiasabban mozogtak a sötétben, mint az emberek. Így aztán elődjeink hamar ráébredtek, hogy az éjszaka, melynek sötétje számos veszélyforrást rejthet, nem az általuk dominált napszak: tehát, ilyenkor jobb meghúzni, és a sötétet, ha lehet, elkerülni. 

Kinél erősebben, kinél kevésbé, de legtöbbünkben jelen van egy negatív érzés a sötéttel kapcsolatban. Ez szélsőséges esetekben, például a skotofóbiában szenvedők esetében nagyon látványosan megnyilvánulhat: a fények kialvásával extrém mértékű félelem, valóságos pánikroham törhet rájuk. Persze nem ez jellemző. A legtöbb embernél inkább egy rossz előérzet jelentkezik, ha huzamosabb időt kell fény nélküli helyen töltenie. Ez az enyhe félelem olyasféle ellenőrző-korlátozó feladatot lát el, ilyenkor kicsit érzékenyebben reagálunk a környezet ingereire, a szimpatikus idegrendszer hatásai miatt (szaporább légzés, gyorsabb szívverés) készen állunk az azonnali menekülésre. A sötétben jelentkező szorongás továbbá, segítségünkre van abban, hogy meggondoltan, tudatosan viselkedjünk a ránk fenyegetést, veszteséget jelentő szituációkban. 

Tehát, a sötéttől való félelem bizonyos helyzetekben hasznosnak bizonyul, és sokszor hasznosnak is bizonyult az evolúció során. Az őskorban azok az emberek, akikben szorongást keltett az éj sötétje nagyobb eséllyel maradhattak életben, illetve szaporodhattak tovább. Ők ugyanis, ha tehették elkerülték sötétséget, így az összes veszélyforrást is, amelyet az hordozott. Ennek következményeként, azok az emberek, akik tartottak a fény hiányától evolúciós értelemben sikeresebbnek bizonyultak, ezt a hasznos tulajdonságos pedig nagyobb eséllyel örökítették tovább utódaikra. Így a természetes kiválasztódásnak köszönhetően többnyire az ő vérvonalaik maradtak fent.

Nemcsak a sötétségtől való félelemnek van evolúciós alapja: őseinkre ugyanilyen fenyegetést jelentett a magasság, illetve egyes, emberre is veszélyes állatfajok, mint a kígyók és a pókok. 

Sok elmélet született már arra, hogy valójában mitől is félünk? Magától a sötéttől, ami egyszerűen a fény hiánya, vagy inkább attól, amit rejthet? A válasz természetesen az utóbbi. Mint fentebb említettem a sötét ezernyi veszélyt rejthet, amit nem vagyunk képesek észlelni. A sötétségtől való félelmet gyakran azonosítják az ismeretlentől, a számunkra felfoghatatlan dolgoktól való rettegéssel is.

Azok, akik fóbiás (pánikszerű) félelmet éreznek fény hiányában, az esetek egy részében attól rettegnek, hogy valami, amit ő képtelen meglátni, észlelni megjelenhet a sötétben, vagy esetleg már meg is jelent. Ezek az emberek olyan rémképeket vélnek látni, melyek valójában nincsenek is ott, elragadja őket a saját félelmük és képzeletük, meg vannak róla győződve, hogy valami gonosz vagy veszélyes dolog rejtőzhet a sötétben. 

Általánosságban ez a fajta félelem felnőttkorra eltűnik, sokkal kevesebb felnőtt szorong a sötétben, mint gyermek. Ennek pedig nagyon egyszerű magyarázata van: egy felnőtt ember tisztában van azzal, hogy lámpaoltás után, bár fény nincs, biztonságos helyen van és nem leselkedik rá semmi fenyegető. Egyszerűen tudják, hogy az otthonukban nincs kapcsolat a sötét és a veszély között. Ha egy erdőben esteledne ránk, az már más szituáció lenne.

Az előbbiek alapján már sejthető, hogy a gyermekek esetében ez a fajta tudatosság nem mindig áll fenn. Ők továbbra is fenyegetve érzik magukat, hiába vannak biztonságos környezetben. Ha sikerül is az otthont a veszélytelenséggel társítaniuk, gyakran más a biztonságérzetet erősítő elemek hiánya – mint a fény vagy a szülők – is elégségesek lehetnek a félelmek és félelmek megjelenéséhez. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyermekek félelme sötéttől, vagyis inkább a benne rejtőzködő „szörnyektől” a legtöbb esetben irreleváns. 

A nyár a fesztiválok időszaka, amikor a kedvenceinket élőben hallgatni vagy akár egy fotó, aláírás erejéig megtalálni, nem is tűnik olyan elképzelhetetlenül nehéznek. De vajon milyen lelki folyamatok állnak a rajongás hátterében? Egyáltalán miért van szükségünk a rajongásra?

Bár felnőttként is van kedvenc színészünk, zenekarunk esetleg sportolónk, a kamaszkor a rajongás legtipikusabb időszaka. 

Ekkor ugyanis a fiatal elkezdi keresgélni azokat az értékeket és viselkedésmintákat, amelyeket a családi értékrendszeren kívül vagy azon túl be szeretne építeni saját énképébe. Figyeli a híres emberek külsejét, tevékenységét, sikereit, és arról ábrándozik, hogy egyszer ő is hasonló fényűzésben, ideális körülmények között élhet majd. A tinédzserben az a vágy munkálkodik ilyenkor, hogy önmagát megismerje, felismerje a képességeit, és hogy miben tehetséges, megértse, mi érdekli és mi untatja, milyen jó és rossz tulajdonságai vannak. Szintén köthető a rajongáshoz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy hová is tartozik ő.

Egy énekes vagy zenekar iránt rajongani voltaképpen egy közösséghez való tartozást és más csoportoktól való elhatárolódást is jelent. 

Szintén a kamaszokra jellemző, hogy egy-egy sztárba bele is szeretnek, ami voltaképpen a rajongásnak az a tipikus megnyilvánulási módja, melynek során a tinédzser felfedezi vagy beleképzeli a rajongott férfiba vagy nőbe azokat a tulajdonságokat, amelyek neki fontosaknak tűnnek egy párkapcsolatban. Így biztonságos távolságból élheti meg az első romantikus érzéseket, miközben erőteljes önismereti munkát is végez a leendő párkapcsolati elvárásai mentén.

Felnőttként a rajongás többnyire szelídebb formát ölt, kimerül abban, hogy az Instán követjük az illető ismert személyt, elmegyünk olykor a koncertjére vagy színházi előadására, elolvasunk néhány cikket a munkásságáról, esetleg a magánéletéről.

Az intenzív rajongók információkat gyűjtenek kedvenceikről, napi szinten figyelik a tevékenységeit, megszólalásait, megpróbálják felvenni vele a kapcsolatot, az elvakultak – még tovább menve – megpróbálják kikövetelni a sztár figyelmét, minden áron kapcsolatba akarnak lépni vele, és nem ismerik a határokat. Nem értik – vagy nem foglalkoznak azzal –, hogy a rajongásuk egyoldalú, sok mindent vélnek tudni az adott ismert emberről. 

Akkor jelent problémát a rajongás, ha a hétköznapi életünket, a személyes kapcsolatainkat elhanyagoljuk a sztár miatt, valamint a megszállott érdeklődés eljuthat akár bűntényekig is – például, ha valaki zaklatja az imádottját. 

Kórosnak számít az is, ha a rajongó olyannyira elmerül a bálványáról szóló fantáziavilágban, hogy azt teljes mértékben valóságként éli meg, a vele való „kapcsolat” miatt nem akar ismerkedni, és a valós személyekkel való kapcsolódás nehezére esik.

Azok az emberek, akik intenzíven vagy elvakultan rajonganak, jellemzőbben lesznek depressziósak, fokozottabban jelentkezhetnek náluk szorongásos tünetek, elmagányosodás vagy akár impulzív viselkedés, 

míg azok a rajongók, akik ennél kevésbé hevesen rajonganak (pl. követik a sztárt a közösségi médiában, de nem foglalkoznak vele napi rendszerességgel, elmennek egy közeli koncertre, de nem utaznak napokig csak azért, hogy lássák, megnézik az új filmjét, de nem állnak ki a hotelje bejáratához autogramért stb.), inkább pozitív következményekkel számolhatnak a rajongásuk kapcsán:  például, ha egy sztár önkénteskedésre, jótékonyságra inspirál, vagy ha az ismert ember kapcsán kezdünk el barátkozni valakivel.

A visszafogott rajongásnak más előnyei is vannak: akár képességeket is fejleszthetünk általa, előfordulhat, hogy valaki azért tanul meg egy nyelvet, hogy a filmsztár filmjeit eredetiben nézhesse vagy értse a kedvenc zenekarának szövegeit. Olykor zenélni vagy sportolni kezdünk az imádottunk nyomdokaiba lépve.

A rajongást az önismeretünk szolgálatába is állíthatjuk azáltal, hogy feltesszük magunknak a kérdést: egészen pontosan mi tetszik nekünk abban a személyben, akiért rajongunk, miért pont őt választottuk rajongásunk tárgyául, mi az a vágyott tulajdonság, amit ő az információink alapján birtokol, amiben mi magunk is szeretnénk jobban teljesíteni vagy kiemelkedni az átlagból? Ugyanakkor oda kell figyelnünk, hogy mennyire uralja az életünket az adott bálvány. Ha tökéletesnek gondoljuk, ha nehézséget okoz felismerni, hogy a való életében neki is vannak hibái, gyengeségei, ha elhanyagoljuk a munkát, a tanulmányainkat vagy a kapcsolatainkat, mert ilyenkor is a bálványunkkal foglalkozunk, akkor érdemes segítséget kérni abban, hogy milyen hiányok, bizonytalanságok, negatív énkép vagy egyéb nehézség áll ennek az intenzív rajongásnak a lelki hátterében.