Ki nem állhatom a mostanság divatos félperces sütős-főzős videókat. Igen, azokat, amikben Ójeeeee! felkiáltással zárul a következő mozdulatsor: fogjunk egy tálat, öntsük bele mindenfélét – konzervtejet és tubusos tejszínt mindenképpen, akkor is, ha a recept nem írja, el nem rontja. Ezt a sok mindent borítsuk rá valamilyen húsra, vagy tegyük sütőbe – lényegében ez is mindegy –, süssük meg valahogy, és nagyon fontos, hogy a készterméket mártogassuk bele kecsöpbe, de legalábbis paradicsomalapú mártogatósba, mert annak legalább a fele cukor.

Ójeeee, manapság ez a főzés. Így egyszerűen.

Hosszú évtizedekig nálunk a fűszerezés egyenlő volt azzal, hogy mindenbe szórjunk bele egy teáskanál vegetát, szóval valahol még értem is. Mindezt elnevezni inspirációnak, na azt nem értem. Minderről azt hinni, hogy ez kedvet adhat bárkinek ahhoz, hogy elkezdjen főzni, az több, mint bűn. Hiba.

Érdekes röppálya. Eljutottunk a tíbónsztéktől a habszifonból a teljesen indokolatlanul a tányérra nyomkodott habokon át a házi füstölésen (szigorúan teafűn!!!) és a házi szuvidoláson keresztül az öntsünk össze mindent, oszt majd lesz belőle valami, csak a végén mártsuk kecsöpbe technológiáig. Kár, hogy a magyar háziasszonyok és férjek nagy része még most, a gasztroforradalom utolsó, eltévedt puskalövésének fülsiketítő durranása elcsitulása után sem tud szétkapni egy csirkét, és fogalma sincs, mit kezdjen egy csukával.

Egy csukával kínlódni vagy csirkét bontani nem szexi, nem is fenszi, összeöntözgetni minden szart és azt hinni, tudunk főzni, na az már az.

Félreértés ne essék, nem a meg nem értett valaha volt gasztroblogger sértettsége beszél belőlem, egészen egyszerűen arról van szó, hogy főzni meg kell tanulni, és pont. A főzés nem szerencse dolga, vagy tudjuk, vagy nem tudjuk, a krumplis flutát is csak össze kell gyúrni és kisütni, ja, hogy a tészta egy ragadós és nyúlós massza lett, hát kérem, ez nem szerepel a videóban, csak az, amikor belemártjuk a baracklekvárba?

Egyik nagyanyám sem csinált kunsztot a főzésből és hagyományos magyar konyhát vittek. Ez az én szerencsém. Meg az, hogy hallottam tőlük azzal a bizonyos hanghordozással, hogy jaj, csak tudnám, mit főzzek holnap. Nem volt ez az egész túllihegve, és nem is tudták, milyen fontos dolgot csinálnak: etettek minket. Szezon szerint. Nyár közepén nem raktak csülkös pacalt az asztalra, ha nagy munka volt, olyan ételt főztek, ami jóllakatott. Ha nem volt otthon semmi, akkor is tudtak legalább egy hétig mit főzni. Ha csak tizenöt percük volt, akkor is. És nem egy olaszos pastát ütöttek össze, nem is egy gyors salátát spenóttal és balzsamecettel. Aminek nyilván megvan a maga helye a konyhában, a nyolcvanas évek elején a magyar háztartásokban nem volt meg.

A főzés nem érdem, de nem is szuperképesség. Nem kell belehalni a tűzhely előtt, nem kell nagyobb mártírnak lenni miatta, mint Jeanne D’Arc, főleg nem kell minden ebéd előtt elmondani a családnak, mennyi időbe került mindezt az asztalra tenni és sopánkodva hozzátenni azt is, hogy öt perc alatt fog eltűnni. A főzés VAN. Azért eszünk, hogy éljünk, de ha már így alakult, akkor tanuljunk meg főzni, és együnk jó ételt, jóízűen.

Persze lehet belőle hobbit csinálni, el lehet benne veszni, és lehet főzni azért, hogy kiszakadjunk a hétköznapok szorításából. Én is azt teszem. Ha fáradt vagyok, elnyűtt és kedvetlen, vagy elegem van, elkezdek főzni. Ha nyugalomra van szükségem, akkor is.

Szeretek etetni. A főzés számomra azt jelenti, szeretek és szeretnek. Ha ki akarom fejezni a szeretetem, a törődésem, a hálám, akkor főzök valamit. Leültetlek az asztalomhoz, és együtt eszek veled, mert együtt enni jó.

Együtt lenni másokkal egy terített asztalnál a legjobb. Főzök neked. Adok neked valamit magamból. Mert a jó ételbe tényleg belefőzzük a szívünket, és beleadjuk a lelkünket is. De ehhez meg kell tanulni főzni. Tudni kell, hogy indítunk egy karalábélevest, mennyi paradicsom kell három kiló paprikához, ha lecsót akarunk csinálni. Hogy egy személyre hány deka húst számolunk, ha pörköltet főzünk. Hogy mennyi rántást teszünk a nyolcvan deka zöldbabból készült főzelékhez. Tudni kell, mire tudjuk felhasználni a maradékot, és azt is, mi van otthon a hűtőben, kamrában.

Magunkat ne, de a főzést vegyük komolyan. Azt a szabályt eszünk ágában ne legyen betartani, hogy nem játszunk az étellel. Játsszunk vele!

 Készítsük el ugyanazt az ételt többféleképpen, indítsunk egyszer olajon, egyszer zsíron, hogy érezzük a különbséget. Adjunk szárított fűszert, aztán adjunk hozzá frisset. Öntsünk a salátánkra készen vett ezersziget öntetet, aztán készítsünk egyet mi magunk. Gyúrjunk tésztát. Sokadjára fog sikerülni, és néha elveszi a kedvünket. Nem baj. Higgyünk magunkban.

Csak egyet ne higgyünk el.  Hogy tudunk főzni akkor, mikor összekeverünk mindent egy nagy tálba, megsütjük és belemártogatjuk a kecsöpbe. Ójeee.