„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.” (Juhász Gyula)

Élet és halál látszólag ellentétesek, de mégis szorosan összetartoznak, egymás nélkül nem léteznek. Életminőségünket nagyban meghatározza, hogy elfogadjuk-e, ha valaminek lejárt az ideje, és ezzel együtt valami új születik. Engedjük-e ezt a változást, vagy félünk tőle? Amennyiben az ismert régibe akarunk ragadni, nem születhet meg az új.

A régi korokban az emberek a halál felé elfogadással, tisztelettel fordultak, a gyászt az élet természetes részének tekintették.

A mai ember azonban fél a haláltól, a veszteségtől, a gyásztól. A halálfélelem erősödése új keletű, csak az utóbbi 3-400 évben figyelhető meg. Ennek egyik oka a vallásos világkép háttérbe szorulása, a felvilágosodás  térhódítása, melynek révén az emberek a tudományoktól kezdték el várni a racionális válaszokat az élet nagy kérdéseire. A másik ok a fogyasztói szemlélet felerősödése: „Minél többet birtokolj, gyűjts be, ettől leszel boldogabb, értékesebb!” Így megtanulunk szerezni, elengedni viszont nem. Felerősödött a veszteség- és a hiánytudat. Mi nincs még, mi hiányzik? A bőségtudat, vagyis hálásnak lenni azért, ami van, amit kaptunk, amit a sorsunk által megtapasztalhattunk, háttérbe szorult.

A halálra is tekinthetünk csak a veszteség és a hiány szempontjából, de megláthatjuk azt is, hogy mit kaphatunk, miért lehetünk hálásak általa. Megtanulhatunk elengedni. A gyász a tudatos elengedés és újjászületés belső munkáját segíti. Bármilyen paradoxonnak tűnik is, a gyász mindig az életről szól: arról, hogyan tudunk tovább élni.

Bár a veszteség megtapasztalása és a gyógyulás egyetemes, mindnyájan egyéni módon és a magunk idejében gyászolunk. A gyász elején az elfojtás védelemként adatik meg nekünk, s csak akkor éljük át az érzéseinket, amikor annak eljön az ideje. Mindaddig biztonságos helyen tárolódik, amíg készen nem állunk egy tudatos munkára.
Szülőjüket elveszített gyermekekre gyakran igaz, hogy nem élnek meg mély bánatot, gyászt, amíg fel nem nőnek, és képesek nem lesznek azt elviselni. Múltunk elől nem menekülhetünk el, és olykor előfordul, hogy új veszteségek idézik fel a régieket. Legtöbbünk egész életében küzd a veszteséggel, és ellenáll neki, viszont a veszteséggel való munka ad lehetőséget a változásra. Ha úgy érezzük, hogy hatalmas veszteség ért minket, az csak azért van, mert gazdagon megáldott az élet. Akarjuk-e meglátni, megérteni azt, hogy miért találkozhattunk? Mit tanulhattunk egymástól? Miért lehetünk hálásak?

A veszteség számos titkot rejt. Az egyik például, hogy minden veszteség fejlődést, növekedést kínál számunkra. A gyermeküket elveszített szülők, akik ezt a csapást a világ végeként élik meg, évekkel később, a megfelelő gyászfolyamaton túljutva új életszemlélethez jutnak.
Hálásak azért, hogy szerethettek, mert jobb valakit szeretni és elengedni, mint sohasem szeretni. Közelebb kerültek valódi önmagukhoz, a szeretett gyermekhez és Istenhez. A szeretet, amelyet éreztek és adtak, nem tud elveszni. A  szeretet örök és a legfőbb gyógyító erő. 

A gyász elkerülhetetlen, de vannak menekülési módszerek, melyek megnehezítik a folyamatot.

Néhány ezek közül:

• Nem vagyok felelős azért, ami az életemben velem történik. A sors áldozata vagyok.
  Amikor a halál belép a világunkba, nagyon gyakran megpróbáljuk ösztönösen megkeresni az okát, keressük, hogy ki a hibás, de így nem lelhetünk békére. Ami velünk történik, nem véletlen, mindennek oka és célja van. Szeretteink elvesztésénél nem könnyű elfogad-ni ezt. A hibáztatás áldozati szerepben tart minket, ami tehetetlenséget, megrekedtséget okoz. Így elszenvedőjévé válunk az eseményeknek, ami megnehezíti a tudatos belső munkát és az elengedést.
• Mindenért én vagyok a felelős, mások sorsáért is, ezért az én hibám, hogy meghalt a szerettem.
  A túlzott felelősségvállalás mély bűntudattal járhat együtt, ami szintén tehetetlenséghez és megrekedtséghez vezet. Nem könnyű megbirkózni az önváddal és a bűntudattal. Vannak dolgok, amelyekről azt kívánjuk, bár megtettük volna, döntések, amelyeket szívesen visszaszívnánk, szavak, amelyeket nem kellett volna kimondanunk vagy nem volt alkalmunk elmondani. Bár lehet, hogy hibáztunk, de élet és halál urai nem vagyunk. A szellemtudomány szerint egy nálunk sokkal hatalmasabb, bölcsebb és szeretetteljesebb lény kezében van az életünk és a halálunk. Nem tudhatjuk, hogy a másik ember élettervében mikor és milyen módon jön el a halál.
  Szeretteink soha nem akarnák, hogy a haláluk tönkretegye az életünket. A halál hatalmas felkiáltójellel emlékeztet minket a szeretetre, amelyet a jelenben kell adnunk a világnak, s rávezet, hogy a hátralévő időnket jól használjuk ki.
  Feltehetjük magunknak a következő kérdéseket:
  • Azt az életet élem, amelyet akarok?
  • Ha holnap meghalnék, bánnék valamit?
  • Tényleg így akarom tölteni a napjaimat?
  • Milyen pozitív változásokat hozhatok az életembe, amíg van időm kivitelezni ezeket?
• Ne sírj, ne légy szomorú! Ne mutasd ki az érzelmeidet!
  A gyász összetett és erőteljes érzéseket ébreszthet. Átélhetünk hatalmas szomorúságot, magányosságot, ürességet, nyugtalanságot, dühöt vagy megbánást. Az is lehet, hogy több, egymásnak ellentmondó érzelmet tapasztalunk egyidejűleg, vagy hirtelen egyik érzelmi állapotból a másikba kerülünk, mintha egy vad viharban sodródnánk. Sokszor félünk az összeomlástól, attól, hogy az érzések letepernek bennünket. Előfordul, hogy azért fojtjuk magunkba az érzéseinket, mert attól tartunk, hogy zavarba hozunk másokat, vagy mi magunk kerülünk kellemetlen helyzetbe.
  Gyermekként még kendőzetlenül kimutatjuk az érzelmeinket. Később a szüleinktől megtanuljuk, hogy ezeket el kell fojtani. Sok könny, fájdalom reked így bennünk. A gyász mint gyógyulási folyamat a bánat és a szomorúság révén tud megtörténni. A gyászfolyamatnál az egyik legfontosabb az, hogy ismét megtanuljuk tisztelni az érzelmeinket. Ha az érzelmeinket megtagadjuk, az olyan, mintha egy részünket, a szívünket tagadnánk meg.

• Gyorsan pótold a hiányt! Foglald el magad!
  A veszteségek, a haláleset után az űr, a hiány érzete lehet a legnagyobb. Ennek betöltésére gyorsan pótszereket keríthetünk, például beletemetkezhetünk a munkába, droghoz, alkoholhoz nyúlhatunk, új kapcsolatba ugorhatunk bele stb. A pótszerek azonban nem oldanak meg semmit. Minden élet és maga az élet mint olyan, értékes, egyedi és tiszteletre méltó, akármilyen nehézségeket vagy veszteségeket tartogat is számunkra. Minden ember pótolhatatlan, de megtanulhatunk nélküle élni.
• Nem illik másokat terhelni a szomorúsággal. Gyászolj egyedül!
  Ha ez a program működik bennünk, akkor teljesen elmagányosodunk, elszigetelődünk a gyászunkkal. Leépülnek a baráti kapcsolatok, kihúzódhatunk a közösségi életből. A családon belül a még meglévő szeretteink számára is „lakatlan szigetté” válhatunk. Nem vesszük észre azokat, akik itt maradtak körülöttünk, és szeretnek bennünket, illetve a mi figyelmünkre, szeretetünkre várnak. A család emiatt nem tud együtt gyászolni.
  Engedd, hogy a többiek meghallgassanak, együtt érezzenek, segítsenek!
  Annyira félünk a haláltól (megmérgezve az által a gondolat által, hogy egyetlen életünk van), hogy még azokhoz sem akarunk kapcsolódni, akik elveszítettek valakit. Ilyen gondolatokkal mentegetőzünk: „Mit mondjak neki Úgysem tudok segíteni.” Ezzel valójában magunkat védjük. Nem könnyű a gyászoló tükrében meglátni saját fel nem dolgozott veszteségeinket, ezért inkább elkerüljük őt.
  Pedig a segítség csakis az őszinte odafordulás, az empátia, a figyelmes, szeretetteli meghallgatás útján érkezik,
  a cselekvő csend által. A szellemtudomány szerint a figyelem révén a magasabb Énjéhez való kapcsolódásban támogatjuk a másik embert. Onnan pedig a valódi gyógyulás érkezhet számára.
• Az idő majd megoldja.
  A megoldás nem a passzivitásban van. Tenni kell!
  A fel nem dolgozott traumák a tudattalan mélyére süllyednek, de nem oldódnak meg. Később visszatérhetnek, és halmozottan jelentkezhetnek, egyre mélyebb fájdalommal, szomorúsággal, lelki sebekkel, betegségekkel.
  Tudatos belső munkára van szükség, amelynek az első lépése az a döntés, hogy szembenézünk a veszteséggel. Tiszteljük meg a gyászunkat, szánjunk rá időt! A gyász gyógyító hatása éppen olyan csodálatos, mint a fizikai felépülés egy autóbaleset vagy súlyos műtét után: újjáalkotja a lesújtott életet.
• Az elhunyttal való kapcsolat már nem rendezhető
  Sok gyászoló éli át azt a fájdalmat, hogy „bárcsak bocsánatot kérhettem volna tőle, bárcsak megbocsájtottam volna neki még az életében”. Valójában sohasem késő megbocsájtani és bocsánatot kérni. A lelkünkben tovább él a szerettünk képe, és találkozhatunk vele a szívünkben.

Ha nem történik meg a gyászfeldolgozás, akkor a gyászoló nemcsak elhunyt hozzátartozóját nem tudja elengedni, hanem a veszteségélménytől sem képes elszakadni. Az pedig rejtetten, de mégis meghatározóan befolyásolja életszemléletét, identitását, szociális kapcsolatait, s így végső soron alapvetően megrontja életminőségét. A gyászoló nem akkor dolgozza fel a gyászát, ha elfelejti a halottját, ha úgy él tovább, mintha nem történt volna semmi. A gyász feldolgozása nem az emlékezés elmaradását jelenti, sem a fájdalom nélküli továbblépést, hanem azt, hogy egyre inkább elfogadjuk, hogy a reális veszteség végérvényessé vált.
A gyászfeldolgozás lényegi eleme, hogy a gyászoló a tünetek intenzitásának csökkenésével párhuzamosan egyre inkább képessé válik arra, hogy el tudja fogadni a helyzetét. Nem szűnik meg a gyász, továbbra is lesznek érzelmileg nehéz időszakok (évfordulók, felmerülő emlékek), de a gyászoló egyre jobban megtanul együtt élni a gyászával.
Belső világa megújul, újra érzékeli a realitást, vagyis mint személy, visszakapja önmagát. Az elhunyt felidézése már nem jelent olyan fájdalmas terhet, a gyászoló egyre inkább képes kifelé figyelni, újrarendezni és újrakezdeni a kapcsolatait.

Az egészséges gyászfolyamat jellemzői:

• Átéljük a bánatot, a szomorúságot, amely segít feldolgozni a gyászt. A gyász autentikus érzelme a bánat,
  így helyénvaló.
• Elfogadjuk, hogy nem lehet pótolni a pótolhatatlant, hogy a veszteségünk által hiány, űr keletkezett.
• Engedjük, hogy a többi ember meghallgasson, együtt érezzen, segítsen nekünk.
• Belátjuk, hogy a felejtés nem megoldás, magától nem javul meg a törött szív. Belső munkára, aktivitásra van
  szükség.
• Elfogadjuk, hogy a fájdalomból kivezető út a fájdalmon keresztül halad, a fájdalmunk „tüneti kezelése”
  esetén ugyanis az alapprobléma megmarad.

A helyesen végigvitt gyászfolyamat nyereségei:

• melegebb, intimebb kapcsolataink alakulnak ki;
• jobban érzékeljük és értékeljük a lényeget, felismerjük a prioritásokat;
• jobban megbecsüljük az életet, új módon tekintve rá;
• új lehetőségeket és életpályát fedezünk fel;
• növekszünk sorselfogadásban, megbocsájtásban, szeretetben.

Egy megfelelően megélt gyászidő legalább egy évig tart, ugyanis az évkör összes ünnepén és eseményén át kell menjünk a szerettünk nélkül. Sok gyászoló mondja, hogy az első év a legnehezebb, beleértve a halál első évfordulóját.
A tapasztalatok alapján komplikált gyász – gyermekhalál, öngyilkosság – esetén három év a feldolgozási időtartam.