Egy hosszú kapcsolat megszakadása veszteség, A ránk szakadó érzések jobban sajognak, mint a fizikai érintés hiánya. Pedig aki elment, „nem vitte magával a napot”, nem kell a tükröket letakarni, vagy megállítani az órát az ő kedvéért. Mert nem csak őt, de vele együtt álmot, jövőképet, életvitelt, napirendet, rituálékat veszítettünk el.
A férfi nem beszél, csak belefogy, és belebetegszik, pedig ő az erő jelképe, aki azt hinnénk, már csak büszkeségből is hamar túljut az eltaszítottság lelki sebein és kudarcán, majd pillanatok alatt újabb kalandba, flörtbe, vadászatba kezd. Látszólag így is van, de mélyen legbelül a férfiak még hónapok, évek múltán is ragasztgatják összetört szívük darabjait, és sokkal nehezebben találnak rá az új szerelemre, mint mi, nők, akiket ugyanúgy elhagytak, vagy önként léptünk ki a kapcsolatból.
A férfiak a közhiedelemmel ellentétben sokkal erőteljesebben vágynak a stabilitásra, ezért intenzívebben reagálnak, ha egy veszteség során elvész a lábuk alól a talaj. Általában nem tudják megosztani bánatukat, és nem is akarják. Maguknak is nehezebben fogalmazzák meg az érzéseiket, nem beszélve másokról. Több férfi egyszerűen nem hisz abban, hogy újra megtalálhatja a nagybetűs Nőt, pedig tényleg nem csak egy igazi létezik. Ezért inkább saját fájdalmukat táplálják, ezzel telik az idő. A férfiszív megszakad, ha igazán szeretett.
Olyasmi ez, mint amikor káros szenvedélyről próbálunk küszködve leszokni, és a mozdulat hiányzik. Nem a tüdőbe szívott mérgező nikotingőz, nem az a néhány perc felszabadultság, hanem a mozdulatok. A rituálé hiányzik, ami a kapcsolatunkat körül vette, bekeretezte, hétköznapivá, biztonságossá, kiszámíthatóvá tette. Ez a „mi helyünk”, mondogattuk öntudatosan, a szerelemtől magabiztosan. Közös életünk szövedékét együtt fontuk, alakítottuk, ott voltak az állandóságból látszólag kimozdíthatatlan, közös programok, barátok, hobbi, szenvedély, utazások, szombati főzőtanfolyam, vasárnapi mozi, és az örökös, folytonos, látszólag soha véget nem érő többes szám. Most újra kell rajzolni magunkat egy olyan képen, ahol egyedül mosolygunk. Egymásról le kell válni, és át kell értékelni a másik embert, útjára engedni, és nem figyelni többé a lépéseit, még távolról sem.
Értékes emberi kapcsolataink nagyon is fontos szerepet töltenek be az életünkben. Olyannyira, hogy az elutasítás, az alkalmatlanság élménye ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mint a fizikai fájdalom. Ráadásul, ha éppen velünk szakítottak, komoly sérülést szenved az önértékelésünk, és a lélek a szó szoros értelmében fáj, mivel pszichológiai kutatások szerint az alacsony önértékelés az endorfinok túl alacsony szintjével jár együtt, melyek a szervezetünk természetes fájdalomcsillapítói.
A teremtés koronái, a sebezhetetlenség két lábon járó jelképei komoly lelki terhet cipelhetnek szakítás után, de a külvilág felé egészen másképp vetítik fájdalmukat. Ilyenkor jellemzően gyors hódítássorozatba kezdenek, hogy sértett férfi egójukat önmaguk előtt is helyre rázzák. Jaj, annak a nőnek, aki egy tört szívű, csalódott szerelmes exlovag karjaiban találja magát, mert ott csak szex várja, és más semmi, hagyjon is fel a fölösleges ábrándozással, ebből soha nem lesz rendes párkapcsolat.
A férfiak nagy többsége nem, vagy csak felületesen, és nagyon nehezen avatja be a kollégáit, biliárdpartnereit, szurkolótársait, horgászcimboráit, barátait lelki, érzelmi életébe, így ők a szakítás után nem is igazán válnak alkalmassá arra, hogy igazán segítő támaszt nyújtsanak. Az eltaszított, elhagyott férfi elégeti önmagát, és sokáig úgy hordozhatja súlyos sebeit, hogy nem beszél róluk senkinek, pedig fájdalmának kibeszélése, érzelmeinek definiálása segítené őt a veszteség feldolgozásában. Ez a tudatos elfojtás fogékonnyá teheti őt bizonyos lelki eredetű betegségre, vagy a tudattompító, ideiglenes csillapítást nyújtó szerek használatára. A férfiak a fájdalmas szakítással gyakran az önönsajnálatban rekednek, nem törődve az egészségükkel, ráadásul kritikusan sérül az önbizalmuk, nem is próbálnak új kapcsolatot létesíteni, az egy éjszakás, érzelemmentes kaland hosszú távon is tökéletesen elegendő lehet számukra.
Mindig nehéz kilépni a megszokás puha, kényelmes, régi „játszóruhájából”, és belebújni, egy hideg, szúrós, idegen valamibe, ami taszít, elriaszt, és viszket tőle a bőrünk. De, át kell esni rajta, és egyszer csak észrevesszük, nem haltunk bele a szerelem elvonási tüneteibe, és a boldogságnak rengeteg más árnyalata is van.
